Buddhászana
(a Megvilágosult póza)
A
buddha szó jelentése „a felébredt” vagy „a
megvilágosodott”. Nagy kezdőbetűs alakja a történelmi Buddhára
vonatkozik, vagyis Gautama Sziddhárta hercegre, aki a hagyományos
számítás szerint Kr.e. 563 és Kr.e. 483 között élt, bár az
újabb kutatások kissé későbbre teszik működését.
A
Himalája déli előhegységeiben élt a közép-ázsiai eredetű
szkíták Sákja nemzetsége. 2500 évvel ezelőtt élt királyuk,
Suddhódana Gautama, Kapilavasztut tette meg székvárosának, ahol
hatalmas palotát építtetett; béke és boldogság kísérte
uralkodását. Felesége, Májádéví királyné a király
nagybátyjának volt a leánya, aki a Szkíta nemzetség szomszédos
ága felett uralkodott.
Házasságuk
gyermektelen maradt húsz esztendeig. Ám egyszer a királyné
különös álmot látott – egy fehér elefánt hatolt be méhébe
testének jobb oldala felől – és az éjszaka áldott állapotba
került. A király és a nép boldog várakozással tekintett a
királyi gyermek születése elé. A királyné a szülés
közeledtével a szokásnak megfelelően elindult szülei otthonába.
Gyönyörű tavaszi napfény ragyogta be a vidéket, és útközben a
menet megállott pihenni a Lumbini ligetben.
Mindenütt
asóka virágok pompáztak, a királyné gyönyörködve
nyújtotta kezét egy ág után, és az üde ligetben egy
fiúgyermeket hozott a világra. Ég és Föld megörvendeztek, az
egész mindenség gyönyörködött a királyné és az ifjú herceg
dicsőségében. Ez a nevezetes nap a holdév negyedik hónapjának
nyolcadik napja volt. A király öröme nem ismert határokat. A
gyermeket elnevezte Sziddhártának, aminek jelentése: Minden
kívánságot beteljesítő.
Ám
az örömet hamarosan szomorúság követte a királyi palotában.
Alig néhány nappal a szülés után, a jóságos Májádéví
királyné hirtelen meghalt. A gyermeket a királynő húga,
Mahapradzsápati fogadta magához.
A
közeli hegyekben élt Aszita, a nagytiszteletű remete. Felfigyelt a
királyfiból áradó ragyogásra, és eljött, hogy láthassa a
gyermeket. Megpillantván a következőt mondotta: "Ez a
gyermek, ha felnő, és a palotát választja, hatalmas király lesz,
és leigázza a világot. De ha lemond az udvar örömeiről és a
belső ösvényre tér, Buddha lesz, és megszabadítja az összes
lényt."
A
király szívét kezdetben örömmel töltötte el a jövendölés.
De az idő múltával egyre erősödött benne az aggodalom, félt,
hogy fia a palota pompája helyett a hontalan remeteséget választja.
A
herceget hétéves korában tanítani kezdték a polgári és katonai
művészetekre, de őt gondolatai más irányba vonzották. Egy
tavaszi napon apjával kisétáltak a palotából, és együtt
figyeltek egy földművest, amint a földjét szántotta. Az ekevas
kifordított a földből egy gilisztát, amit egy madár azonnal
magával ragadott. Az ifjú herceg elgondolkodva ült le egy fa
árnyékába, és döbbenten suttogta maga elé: "Ó, hát
minden élőlény egymás életére tör?" A herceget, aki
születése után oly hamar elveszítette édesanyját, mélyen
megrendítette ezeknek a parányi lényeknek a tragédiája. Ahogy
növekedett, a seb úgy mélyült napról-napra szívében, mint egy
forradás a fiatal fán. Az emberi élet szenvedése egyre mélyebben
és mélyebben vésődött elméjébe.
Nem
feledvén a remete jóslatát, a király az idő múltával egyre
jobban aggódott fiáért. Megtett mindent, hogy vidámnak lássa, és
gondolatait más irányba terelje. Végül, fia életének
tizenkilencedik esztendejében feleségül kérte számára
Szupprabuddhának, Májádéví királyné bátyjának, Dévadaha
uralkodójának leányát, Jasódara hercegnőt.
A
herceg a palotában a tavasz, az ősz és az esős évszak különféle
pavilonjaiban belemerült a zene, a tánc és egyéb érzéki
gyönyörök élvezetébe. Így telt el tíz esztendő. A palota
fényűző gondtalansága azonban nem adott neki lelki békét.
Kíváncsiságtól hajtva a falakon kívüli világra, négy
alkalommal kilovagolt, és szembesült az öregség, betegség és
halál elkerülhetetlenségével, valamint a belső ösvény
lehetőségével. Hazatérve, gondolatai újra és újra visszatértek
az emberi élet igazi értelmének kérdéséhez.
"A
palota minden kincse, a test egészsége, az ifjúság virága –
mit érnek számomra mindezek?" – gondolkodott el. – "A
fiatalság tovaröppen, a testet betegség béklyózza, a halál elől
nincs menekvés. Az ifjúság gőgje, az egészség gőgje, a lét
gőgje – el kell vetnünk mindezeket."
"Állandó
küzdelemben a létért, természetszerűleg próbálunk megragadni
valamely magasabb rendű értéket. Elismerjük, hogy az öregedés,
a betegség és a halál elkerülhetetlen, és mégis a hasonlóan
üres és mulandó dolgok között kereskedünk. Ám ekkor rossz úton
járunk."
"Az
élet értelme túlmutat minden emberi szenvedésen. Aki ezt
felismeri, az jár a helyes úton. A gyönyörökkel terhes udvari
életben én, úgy látszik, rossz úton próbálkozom."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése