Amikor egy lélek testet ölt ebben a világban, annak általában örülünk, és igyekszünk örömtelivé tenni az ittlétét. Persze a testetöltéssel együtt jár egy csomó szenvedés is, mind a születés előtt, mind utána. Természetesen, ha a lélek emberi testben született meg, akkor lehetősége van a spirituális fejlődésre, az önmegismerésre, de ez nem menti meg az útközben tapasztalt szenvedéstől, csupán arra ad neki lehetőséget, hogy átértékelje önmagában a dolgokat, és kevésbé azonosítsa magát a testével, a betegségekkel, az elkerülhetetlen öregedéssel, és a halállal, mely csupán az anyai test mulandó természetének beteljesedése.
Amikor valaki meghal, aki kedves számunkra, azt általában fájdalmas eseménynek, szenvedésnek, veszteségnek éljük meg. Pedig bizonyos esetekben az elöregedett, használhatatlanná vált anyagi testből való kilépés szinte megváltás a lélek számára, hiszen egy másik, új, fiatal testben folytathatja útját. A rokonok ilyenkor sokszor nem is azzal törődnek, hogy megkönnyítsék a távozni készülő lélek útját, vagy spirituális útravalót adjanak neki, hanem a saját veszteségeik miatt szomorkodnak.
Mivel örök lelkek vagyunk, de a kapcsolataink az átmeneti anyagi testünkön alapulnak, meg kell tanulnunk önzetlenül szeretni egymást és törődni egymással, és a viszonzás vágya nélkül adni. Hiszen azt, amit másoknak adunk, többszörösen vissza fogjuk kapni a karma törvénye szerint. Ha szeretettel és törődéssel felnevelünk egy gyermeket, vagy ápolunk valakit, aki már nagyon idős és beteg, akkor mi is meg fogjuk kapni ezt a szeretetet és törődést a következő életünkben azoktól, akire rá vagyunk utalva.
Amikor azt mondjuk, hogy "az adakozás otthon kezdődik", akkor az erre is utal. Ha mi magunk törődünk és szeretettel bánunk másokkal, és főleg azokkal akik ránk vannak bízva, akkor ezt fogjuk kapni később másoktól is. Ha ezt elmulasztjuk megtenni, akkor viszont ne csodálkozzunk, ha a következő életünkben minket is el fognak hanyagolni, akiknek a kötelessége lenne, hogy gondoskodjon rólunk.
A szeretet köteléke ugyanis egyfelől önkéntes dolog, nem lehet kikényszeríteni senkiből, viszont ugyanakkor karmikus kötelesség is. A kötelességet pedig akkor is teljesíteni kell, ha időnként nem kellemes, nincs kedvünk hozzá, vagy éppenséggel szenvedéssel, valamilyen személyes lemondással jár. Senkinek nem kell persze száz százalékban alárendelnie az életét a családtagjainak, rokonainak, hiszen az önmegvalósítás útját saját magunknak kell végigjárnunk. Ezt nem teszi meg helyettünk senki, azonban a a szeretetteljes szolgálat közelebb visz saját spirituális lényünk megértéséhez is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése