Ha felmerül egy probléma, egy nehézség az életünkben, akkor hajlamosak vagyunk kétségbe esni, feladni a küzdelmet vagy elkezdünk másokat hibáztatni. Erre a pontra ki kell, hogy térjek egy kicsit, hiszen az ellenségképek kreálása a világ szenvedésének egyik legfőbb oka. Ha őszintén belegondolunk az életünkbe, akkor rá fogunk jönni, hogy igazából szinte senki sincs, aki szánt szándékkal ártani akarna nekünk. A léegtöbb embert egyszerűen nem érdekli, hogy mi van velünk, szóval nem fogja a fáradságot venni arra sem, hogy utáljon és valami ártó szándékú tervet forraljon ellenünk.
Az ember azonban sokszor bizalmatlan, és ha egyszer-kétszer csalódik valakiban, vagy észreveszi, hogy a másik kihasználja, manipulálja, esetleg valamilyen múdon negatívan nyilvánul meg felé, akkor hajlamos lesz arra, hogy ellenséget kreáljon az illetőből az elméjében. A következőkben pedig ezen a szűrőn keresztül fogja értékelni minden megnyilvánulását, és nem csoda, ha ellenszenve lassan gyűlöletté duzzad. A vége tehát az, hogy elkezdjük gyűlölni azt, akiről azt gondoljuk, hogy gyűlöl, pedig igazából nem is törődik velünk, illetve az, hogy ellenségessé válunk valakivel, akit az ellenségünknek hiszünk, holott eszébe sem jutott ártani nekünk.
Vegyünk egy olyan példát, amikor valaki ténylegesen árt a másiknak, megbántja valamilyen véletlen vagy szándékos traumát okozva neki, akár verbálisan, akár érzelmileg, akár fizikailag is. A megsértődés egy nagyon gyakori reakció arra, amikor megbántva érezzük magunkat, és néha még akkor sem vagyunk képesek valóban megbocsátani a másiknak, ha az észreveszi, hogy valami bajunk van, és eszébe jut bocsánatot kérni. Az egó gyakran nem engedi, hogy feladjuk az ellenségképünket, mert kell valaki, akinél jobbnak akarunk tűnni, akit bűnbaknak lehet tekinteni minden szenvedésünkért.
Azt szokták mondani, hogy a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés opciónális. Ezt akkor tudjuk a megfelelő kontextusba helyezni, ha megértjük a karma törvényének működését. Minden, ami velünk történik, a saját előző tetteink következménye, bárki is legyen az, aki a karmikus visszahatás végrehajtójának szerepét eljátssza. Éppen ezért nincs értelme bosszút forralni, hiszen ő csak egy eszköz, és nekünk nem kell arra vágyni, hogy szintén eszközzé váljunk a másik személy karmikus visszahatásainak beteljesítésében. Ez ugyanis a saját karmánkat bonyolítja tovább.
Tehát amikor egy negatív karmikus visszahatás ér bennünket, akkor, bár magát a fájdalmat nem tudjuk elkerülni, de választhatunk, hogyan viszonyulunk hozzá. Az első esetben felvesszük az áldozat, a mártír szerepét, bűnbakot keresünk, akit a szenvedésünkért okolhatunk, és általában véve igazságtalannak tartjuk, hogy mindez velünk történt meg. Tehát szükségtelenül elkezdünk fetrengeni a szenvedésben és duzzasztani a negatív emóciókat a szívünkben. Ekkor lép fel az az eset, hogy az élet letörölte a mosolyt az arcunkról.
Ehelyett viseljük emelt fővel a nehézséget, mert így is, úgy is el kell viselni, tanuljunk belőle, és legközelebb viselkedjünk bölcsebben! Valamint ne feledkezzünk meg hálásnak lenni mindazért a jóért és pozitív dolgoért, amit nap mint nap kapunk. Mert erről gyakorta elfeledkezünk: a negatív élményeken kiakadunk, ám a pozitívakat természetesnek vesszük, és nme tudunk szívből örülni nekik. Meg kell tanulni megfelelően örülni mindennek, és a helyén kezelni a dolgokat, mert ez a boldogság titka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése