Ez többek között azt is jelenti, hogy meg kell őrizni a motivációnkat akkor is, ha valamilyen oknál fogva nem sikerület elérni a kitűzött eredményt. De akkor is meg kell őrizni a motivációt, ha éppenséggel minden összejön, és sikerül elérni azt, amit terveztünk. Ilyenkor két csapda is felbukkan az ember előtt: az egyik az, hogy elégedetten hátradől és ellustul, a másik pedig az, amikor elszáll az egója, és azt gondolja, hogy innentől kezdve már minden könnyen fog menni, nem lesznek nehézségek, kudarcok.
De nézzünk meg pár példát arra, hogy miben akadályozhat a teljesítménykényszer a valós életben? Elsőnek vegyük a sportot, és mivel én a kettlebell sportban versenyzek, abban tudom ezt a legjobban átélni. Az ember sokszor rágörcsöl az eredményre, és amikor görcsösen akarja a számokat a versenyszett közben, akkor sokszor még kevesebb eredményt ér el, mint amit edzésen már simán megcsinált. Sokféle dolog keresztülmegy az ember elméjén a tíz perc alatt: izgalom, félelem, türelmetlenség, fáradtság, frusztráció, düh, és mindezek a dolgok általában akadályoznak az optimális teljesítmény leadásában. Ehelyett arra kellene törekedni, hogy minél ellazultabbak legyünk, és ne lőjük el a puskaporunkat a tíz perc vége előtt, de ne is tartalékoljunk semmit. Ennek mértékét, ütemét pedig az adott pillanat fogja meghatározni, nem sikerülhet mindig minden az előre meghatározott terv szerint.
Ha egy kicsit lazábbra vesszük magunkat, akkor el fogjuk érni a céljainkat, amikor megértünk rá, viszont ha ezt siettetjük, akkor a frusztráció és a tehetetlenség érzése inkább elodázza a fejlődést, mintsem hogy gyorsítaná. Fizikai példával élve: ha görcsös, feszült vagy mentálisan, akkor az idegrendszered több impulzust ad le, és hamarabb kifárad, dekoncentrálttá válik, az izmok pedig magasabb tónusban dolgoznak, mint ahogy kellene nekik. Hamarabb lesavasodnak és kifáradnak, mert több energiát és oxigént fogyasztanak, mintha ellazultan, optimális módon használnánk őket a tízperces szett alatt.
Egy másik példa: a jóga-gyakorlás. Nekem igazán a kettlebell-sport párhuzamos gyakorlása hozta meg azt a képességet, hogy a jóga-gyakorlásomból ki tudjam küszöbölni a teljesítménykényszert. Most már sokkal inkább értékelem a mozgást, a nyújtást, elfogadom, hogy aznap mi mennyire megy, és bele tudok lazulni, anélkül, hogy azzal foglalkoznék, hogyan néznek ki kívülről az ászanáim vagy mások mit gondolnak rólam. De ha csak ezt csinálnám, mint testmozgást, akkor valószínűleg én is egyre hajlákonyabb és akorbatikusabb akarnék lenni, erőltetném azt, aminek még nincs itt az ideje, és ezzel több sérülést szereznék magamnak, ahelyett, hogy hangynám érvényesülni a jóga felépítő, harmonizáló erejét.
A pránájáma és a meditáció gyakorlásában, vagy a spirituális fejlődésben is gyakran azt látom, hogy az emberek teljesítménykényszeresek lesznek, igykszenek megfelelni mások elvárásainak, vagy másokhoz mérik magukat. Ahelyett, hogy inspirációt merítenének mások példájából, és járnák a maguk útját, a maguk tempójában. Ha nem jutok el A pontból a B pontba olyan gyorsan, ahogy azt elképzeltem, akkor frusztrált leszek, és vagy önértékelési zavaraim lesznek, vagy csalódok a folyamatban, módszerben, amit éppen választottam. Azzal is vigyázni kell, hogy amit mások példájából látunk, az messze nem minden. Nagyon ritkán vagyunk tudatában a belső küzdelmeiknek, nehézségeiknek, vagy annak, hogy amit kifelé mutatnak, az mennyire jön valóban szívből. Csak a felszínt látjuk, és azt is a saját kondicionáltságunk szűrőjén keresztül dolgozzuk fel. Vagy bálványként imádunk másokat, szemet hunyva az esetleges tökéletlenségeik fölött, vagy pedig ellenkezőleg, az értékek fölött siklunk el, és csak a hibákra koncentrálunk az irigység miatt. Az, hogy hogyan látunk másokat, általában nekünk tükör, de ezt nem olyan könnyű észrevenni.
Záró gondolatként, a teljesítménykényszert az ember sokszor nem is önmaga felé érvényesíti a legerősebben, hanem mások felé irányuló elvárások formájában fogalmazza meg. Ez pedig szintén egy olyan dolog, ami görcsössé teszi a kapcsolatainkat, hiszen nem hagyjuk a másik személyt természetesen kibontakozni, és érvényesíteni a szabad akaratát, hanem rákényszerítjük az elképzeléseinket, vagy érzelmileg zsaroljuk az elvárásainkkal. Ahhoz, hogy ezen túllépjünk, először a saját félelmeinket kell tudatosítani és feloldani. Ekkor a teljesítménykényszer is alábbhagy, és magabiztosabbá tudunk válni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése