Önszeretet vs önzés

Az „önszeretet” kifejezést sokszor hallom jógás körökben, jógaoktatók szájából, persze nyilván ezoterikus körökben is előfordul a megfogalmazás: „Amíg nem szereted önmagadat, addig másokat sem fogsz tudni szeretni.” Ez a kijelentés végső értelmében véve igaz, hiszen a Jóga-szútra filozófiája szerint mindannyiunkban ugyanaz a transzcendens Tudat nyilvánul meg, ám ezzel csak akkor tudunk kapcsolatba lépni, ha túllépünk az egónkon, és megállapodunk a tényleges természetünkben. Sokan inkább elképzelik, hogy elérték ezt az állapotot, mintsem hogy tényleg elérték volna, és így nem tudnak túllépni az egójukon.

Az egó szeretete pedig teljesen más, mint az önszeretet. Az egó egy álarcot tart elénk, és azt látjuk, azt tévesztjük össze a tényleges önvalónkkal, de mások felé is azt mutatjuk. Mint ahogyan nem könnyű kapcsolatot teremteni tényleges önvalónkkal, másokéval sem tudunk egykönnyen kapcsolatba kerülni, így megeshet, hogy mások egóját szeretjük a lelkük helyett, azt a képet, amit mutatnak magukról kifelé, vagy amit mi elképzelünk róluk. Az ilyen jellegű idealizálás (guru-imádat), csakúgy, mint ennek a negatív pólusa, amikor csak a hibákat és a rossz tulajdonságokat vagyunk hajlandóak észrevenni a másikban, és ezért nem tudjuk szeretni, valójában egy védekező mechanizmus, mellyel a szenvedés és a fájdalom ellen igyekszünk védekezni.

A valódi önszeretet azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk szembenézni a saját fájdalmunkkal, traumáinkkal, tökéletlenségünkkel és félelmeinket, melyeket a fájdalom elkerülése érdekében alakítottunk ki. Ráadásul mindezt ítélkezés és önvád nélkül kell megtenni, hajlandónak kell lenni sebezhetőnek mutatkozni mások előtt. Az önszeretet elsősorban ezt az együttérzést jelenti, mellyel elfogadjuk saját tökéletlenségünket és feladjuk saját magunkkal szemben támasztott elvárásainkat. Ez egy összetett pszichológiai folyamat, de az eredménye valóban az lehet, hogy könnyebben felismerjük valódi önmagunkat, és fel is vállaljuk azt mások előtt, anélkül, hogy valamiféle szerepet játszanánk kényszeresen. Ez hozzásegít ahhoz is, hogy másokat is úgy tudjunk elfogadni, ahogy vannak, szeretettel, együttérzéssel, ítélkezés nélkül. Valójában mi magunk vagyunk a szeretet, de a félelmeink miatt elhatárolódunk önmagunktól, és így a boldogság keresésében nem jutunk sehová.