A fájdalom jógája

Lino Miele Ashtanga-könyvét olvasom éppen, és szeretnék idézni belőle néhány részletet, majd elmondom a véleményemet is róla.

„Francesca: Mit tanácsolsz, ha megjelenik a fájdalom?

Lino: Ne szakítsuk meg a gyakorlást, ez az én tapasztalatom. Tegyük meg, amit tudunk, ne vigyük túlzásba, dolgozzunk a fájdalommal és ne akarjunk túllépni rajta. Ne akarjuk úgy csinálni a pózt, hogy ne fájjon. Nem, érezni kell a fájdalmat, máskülönben nem fogom megtanulni, hogyan kezeljem. Ha módosítod a póz végrehajtását a fájdalom miatt, akkor az természetellenessé válik. Így a gyakorló lemaradhat és azt kockáztatja, hogy sohasem lesz képes helyesen végrehajtani a pózt.

Francesca: Ezért mondod azt, hogy menj el a határodig, és amint elkezded érezni a fájdalmat, állj meg. De a te tapasztalatod szerint a fájdalom az néha megelőzi a megnyílást. Megtörténhet, hogy amikor a fájdalom megszűnik, akkor nyitottabbak (hajlékonyabbak) leszünk, mint előtte?

Lino: Igen, de csak akkor, ha nem hagyod abba a gyakorlást. Ez is egy elmeállapot. Mivel minden egyes alkalommal, amikor felveszem a pózt, amelyben fájdalmat érzek, pánikot élek át, mert trauma ért. Egy jó tanár vezetésével túl tudunk lépni ezen, aki tud segíteni a trauma feldolgozásában, nyilván nem azáltal, hogy rád ugrik és belenyom a pózba. A fájdalom megterhelő. Három évig fájtak a térdeim. Már járni sem tudtam, és mindenki azt mondta, hogy hagyjam abba a jógát. De még az orvoshoz sem mentem el. Azért, mert hallgattam a tanáromra, aki azt mondta: „Ha megműtteted a meniscusodat, akkor vége a jógázásodnak.” Utána megértettem. Ha megműtteted magadat, akkor búcsút inthetsz a jóga-gyakorlásodnak. El kell fogadnod a saját testedet, mert a műtét olyan, mint az arcfelvarrás: az évek akkor is eltelnek, és megöregszel.”

Francesca: Egy másik dolog: azt mondják, hogy az Ashtanga a versengő típusú embereket vonzza, legalábbis eleinte. Ebben a tekintetben a fájdalommal történő találkozás hasznos lehet, mert segít megőrizni az alázatot.

Lino: Igen, de azért vigyázzunk, mert az ashtanga nem ugyanaz, mint a fájdalom. Egyszer odajött hozzám egy tanuló és azt mondta: „Figyelj, Lino, nekem nem fáj semmim, pedig minden nap gyakorlok. Valamit rosszul csinálok? Miért fáj mindenkinek rajtam kívül?”

Nos, ez a hozzáállás a fájdalomhoz egy tipikus „vezeklő” viselkedésminta, ami valóban sok, erős versenyszellemmel rendelkező emberben rögzült, és ezt értelemszerűen átviszik a jóga-gyakorlásukra is. Ami azonban ebben az esetben borítékolható, az legtöbbször a jövőbeni szenvedés, ami Patandzsali szerint elkerülendő. Az ilyen fájdalomalapú traumák sorozatos ismétlése nem visz közelebb a felszabaduláshoz, tehát a jóga végső céljának elérését is inkább megnehezít, mintsem hogy elősegítené.

Én régóta azon az állásponton vagyok, hogy az Ashtanga rendszert a saját mentális és fizikai épülésünkre kell használni, és nem alárendelni, „kerékbetörni” kell magunkat, feláldozva az ízületeink vagy a szalagjaink egészségét a vált vagy valós „ászana-sziddhi” elérése érdekében.

Az ászana-gyakorlás elsődlegesen egy fizikai gyakorlás, bármennyire is igyekszünk „ezoterizálni” azt. Ha egy pózban fájdalmat érzünk, akkor a legjobb módszer az, ha módosítjuk a végrehajtását, és kiderítjük a fájdalom okát. Például a térdfájdalom a lótuszpózban fakadhat a csípő kötöttségéből. Ha nem nyitjuk meg a csípőt más rávezető gyakorlatokkal, és csak a lótuszpózt erőltetjük, akkor a térd-meniscusaink előbb-utóbb el fognak kopni, és leválik belőlük egy-egy darab. Bár Pattabhi Jois nagyon profi guru volt, azért ránézésre ő sem volt képes diagnosztizálni egy ilyen sérülést, és megítélni, hogy kinek van szüksége műtétre, és kinek nincs. Ha az ízületi kamrában egy levált porcdarab kering, az folyamatos gyulladást és fájdalmat okoz, amit egy műtéttel könnyedén ki lehetne iktatni. Számos Ashtanga-gyakorlót láttam már, akik műtét után is remekül tudtak tovább gyakorolni. A sérülések kezelését jobb, ha képzett egészségügyi szakemberekre bízzuk, és nem az ezoterikus fantazmagóriáinkra.

Nekem sokkal konstruktívabbnak tűnik Jani Jaatinen megközelítése, aki mind a hat Ashtanga-sorozatot gyakorolja, és soha életében nem okozott sérülést magának, mert elegendő türelemmel és alázattal gyakorolt. A sérülés gyakran akkor következik be, amikor siettetjük a dolgokat, és nem vagyunk hajlandóak beletenni azt a munkát, ami szükséges ahhoz, hogy alkalmassá tegyük a testünket egy bizonyos póz végrehajtására. Az ilyen türelem szerintem sokkal jobban nevel az alázatra, mint a sérülések által okozott sorozatos traumák. A rátermett tanár szerintem az, aki hatékonyan meg tudja óvni a tanítványait a sérülésektől, és felfedi azokat a gátló blokkokat, amelyeket a fájdalom jelez. Persze mindennek van egy mentális vetülete is, de mint ahogyan a jógaoktató nem egészségügyi szakember, úgy nem is képzett pszichológus, ne várjuk tőle, hogy az összes mentális traumánktól meg fog szabadítani minket.