Vaszistha és Visvámitra története 3. rész

A történet előző részeit itt olvashatjátok.

"Ettől kezdve a legszigorúbb vezeklésnek vetette magát alá. Gyökereken és gyümölcsön élt, és minden idejét meditációval töltötte. Elméjét a Legfelsőbb Úrra szegezte, s az érzékek örömének még csak a gondolatát is azonnal kivetette fejéből. A dermesztő, jeges télben nyakig vízbe merülve töltötte napjait, a tikkasztó, perzselő nyárban lángoló máglyákkal vette körül magát, egy alkalommal pedig hosszú-hosszú ideig állt fél lábon, mozdulatlanul. Ezer esztendeig maradt az erdőben, ezer esztendeig vezekelt a rengeteg mélyén.

A háború után Vaszistha égi hatalmával újjávarázsolta a remetefalut, s végezte tovább áldozatait, hogy áldást hozzon az emberiségre. Az idők során aztán az ajódhjái királyok főpapja lett. Egyszer egy Trisanku nevű király – a dicső Dasaratha egyik távoli őse – arra kérte Vaszisthát, mutasson be áldozatot, s kérje azt az áldást, hogy Trisanku azonnal a mennyek országába mehessen. Vaszistha azonban így felelt:

– Felséges király! A mennyek kapuját csak akkor lépheti át bárki is, amikor jámbor és vallásos élete végén elhagyja ezt a világot. Ez Isten törvénye. Nem mutatok be azért áldozatot, hogy jelenlegi testedben juthass el a mennyekbe. Kérlek, mondj le erről a bűnös vágyról!

Trisankut azonban nem lehetett eltéríteni szándékától, s ügyet sem vetett Vaszistha jótanácsára. Elhatározta, hogy megkeresi Visvámitrát, akiről tudta, hogy hosszú vezeklésével mérhetetlen hatalomra tett szert. Úgy gondolta, könnyen ráveszi majd, hogy teljesítse kívánságát, hiszen valaha ő is király volt, épp Trisanku dinasztiájában. Ravaszul arra is számított, hogy gyűlölete Vaszistha iránt szintén az ő malmára hajtja majd a vizet: Visvámitra csak azért is bemutatja majd az áldozatot, amit Vaszistha megtagadott tőle.

Az őserdőben hamarosan rátalált a meditáló Visvámitrára. Megkérte, hogy mutassa be az áldozatot, s Visvámitra, miután meghallotta, hogy Vaszistha, régi ellensége nem volt hajlandó megtenni, amit Trisanku kért tőle, boldogan beleegyezett.

Hamarosan hozzá is látott, gondosan ügyelve, hogy mindent a Védák előírásai szerint tegyen. A tűz előtt ülve mantrákkal imádta a félisteneket és a Legfelsőbbet, s közben bőségesen öntötte a tisztított vajat a lángok közé. Amikor elérkezett a megfelelő pillanat, így szólt:

– Legyetek tanúi hatalmas erőmnek, melyre vezekléseim árán tettem szert! Megparancsolom, hogy ez a király jelen földi porhüvelyében emelkedjen a mennyek országába! Ó, Trisanku! Vezeklő életemmel kivívott érdemeim révén szállj hát a mennyekbe, s légy félisten!

Alig mondta ki Visvámitra a hatalmas erejű áldást, Trisanku felemelkedett, s meg sem állt a mennyek kapujáig. Ott azonban Indra megállította.

– Ó, király! – mennydörögte. – Hogy merészelsz belépni a mennyek kapuján?! Nem érdemelted ki vallásos és jámbor élettel, hogy helyet kapj közöttünk. Még saját tanítód, Vaszistha is megtagadta, hogy teljesítse bűnös vágyadat. Ostoba teremtmény! Ess vissza a földre fejjel lefelé!

Trisanku erre sebesen zuhanni kezdett fejjel lefelé, s rémületében Visvámitrát hívta:

– Ments meg! Ó, Visvámitra, kérlek, ments meg! – jajveszékelt.

– Megállj! – kiáltotta Visvámitra, amikor észrevette Trisankut, s a király abban a pillanatban megállt a levegőben. Visvámitra éktelen haragra gerjedt, amiért Indra nem engedte be Trisankut a mennyek birodalmába.

– Tagadja csak meg ez az irigy félisten a belépést a királytól! – mondta villámló tekintettel. – Saját erőmből fogok egy mennyországot teremteni, ahol Trisanku boldogan élhet!

Azzal mint egy második Brahmá, elméjéből egy huszonhét holdházból álló bolygórendszert teremtett az égen, és hozzálátott, hogy megteremtse hozzá a félisteneket is. Indra és az eredeti félistenek megijedtek. Micsoda zűrzavarhoz vezet ez majd a világok rendjében? Visvámitra elé járultak, és így szóltak hozzá:

– Ez a király nem érdemelte ki, hogy a mennyekbe emelkedjen. Még saját guruja is megtagadta. Miféle jámbor érdemei lennének?

– Szavamat adtam a királynak – felelte Visvámitra. – Hogyan szeghetném meg? Én ígértem meg neki, hogy beléphet a mennyek országába. Engedjétek hát meg, hogy mennyei örömöket élvezhessen, s hadd maradjanak meg a bolygók, amiket teremtettem!

– Úgy legyen, ahogy akarod – felelte Indra nagy tisztelettel. – Bolygóid fennmaradhatnak a mennyek világán kívül. Trisanku a félistenek gondtalan, boldog életét élheti, a csillagok pedig úgy fognak keringeni körülötte, mint a bolygók a Sarkcsillag körül. Légy áldott, dicső bölcs!

Visvámitra elégedett volt: minden úgy történt, ahogy akarta. Miután azonban befejezte az áldozatot, gondolkodóba esett: „Vaszistha iránti haragomban a bűnös Trisankut e földi mennyországba juttattam. Gonosz befolyását erre a vidékre is biztosan kiterjeszti majd. Jobb, ha szedem a sátorfámat, s másik erdőben ütök tanyát.”

Visvámitra rádöbbent, hogy a hatalmas erőből, melyet vezeklésével felhalmozott, vajmi kevés maradt. Még mindig arra vágyott azonban, hogy egyszer bráhmana bölcsként tiszteljék, ezért folytatta a szigorú vezeklést. Egyre több érdemet szerzett magának lemondásával és áldozataival, s ereje nőttön nőtt, olyannyira, hogy Indra félteni kezdte tőle a trónját. „Még a végén olyan hatalomra tesz szert, hogy ő lesz a mennyek királya, én pedig koldusbotra jutok. De ezt már mégsem hagyhatom!” – gondolta, s elhatározta, hogy eltéríti Visvámitrát a vezekléstől és az áldozatoktól. Hívatta Ménakát, a szépséges apszarát, s azonnal Visvámitrához küldte.

Visvámitra meditációba merülve ült, amikor hirtelen karkötők csilingelésére lett figyelmes. Felnyitotta félig lehunyt szemét, s a közeli tóban meglátta Ménakát, amint a kristálytiszta vízben fürdött. Áttetsző ruhája nedvesen tapadt testére, s amikor Visvámitrának az égi leány elbűvölő alakjára esett a pillantása, mindent elsöprő, szenvedélyes vágy kerítette hatalmába.

– Örömmel látlak, mennyei hölgy! – köszöntötte Ménakát. – Kérlek, maradj velem, éljünk együtt a kunyhómban! Az apszarákat nem kötik a földi világ erkölcsi törvényei. Nem követek el bűnt, ha megosztom veled lakomat, s társaságodat élvezem.

Így történt, hogy Ménaká Visvámitrával maradt. Száz esztendőn keresztül hódoltak a szerelem örömeinek azon a csodálatos vidéken, míg végül Visvámitra felocsúdott, s rádöbbent: újra eltérítették szándékától. „Ó, mit tettem! – gondolta szégyenkezve. – Mennyire hatalmába kerített a vágyból születő tudatlanság! E leány szépsége teljesen elvakított. Csakis a félistenek küldhették!”

Ménaká remegve, átkától rettegve állt előtte, ám Visvámitra szelíden útjára bocsátotta. Aztán megfogadta, hogy élete végéig önmegtartóztatásban fog élni, majd a Kausikí folyó partjára ment. Ez a szent folyó valójában Visvámitra nővére. Csodás partján folytatta tovább a vezeklést és az áldozatokat.

Egyre szigorúbb önsanyargatásba kezdett, s most már csak levegőn élt. Ezer évet töltött el így, míg végül lemondásai eredményeképpen olyan erőre tett szert, hogy testéből lángoló tűz csapott ki.

Indra megint megijedt, és ezúttal egy másik apszarát, Rambhát kérte meg, térítse el a bölcset. Rambhá a meditáló Visvámitra előtt elbűvölő táncba kezdett, ám Visvámitra nem hagyta többé, hogy elméjét elragadja a kéj. Dühös lett Rambhára, s haragjában megátkozta:

– Ó, égi leány! Gonoszul le akartál téríteni a vezeklés útjáról, ezért válj most kővé! Ezer esztendőt kell ezen a helyen töltened, és csak aztán térhetsz vissza a mennyekbe.

Visvámitra azonban rádöbbent, hogy erejét újra csak elvesztegette, ezúttal azzal, hogy dühös lett. Eltökélte, hogy soha többé nem engedi útjára haragját, és száját ezentúl egyetlen szó sem hagyja el. A Himalájának azon a gyönyörű táján újra vezeklésbe kezdett: nem lélegzett, nem evett, és nem ivott.

Ezer év telt el így, s a félistenek aggódva járultak az Úr Brahmá elé.

– Add meg Visvámitrának, amire vágyik! – könyörögtek. – Rettenetes vezeklése a három világban mindenhol zűrzavart okoz. Rázkódik a föld, a hegyek meghasadnak, az óceánok üvöltve háborognak. Tombol a szél, s mind a négy égtájat áthatolhatatlan sötétség borítja. Ha Visvámitra nem hagyja abba a vezeklést, az egész világ elpusztul!

Brahmá ekkor megjelent Visvámitra előtt, és így szólt hozzá:

– Nagy méltóságú bölcs! Elérted célodat. Egyenlő vagy Vaszisthával és a többi szent risivel. Tiszta szívedben a Védák teljes tudománya meg fog nyilvánulni. Kérlek, hagyj fel a vezekléssel!

Brahmá kérésére Vaszistha is eljött, hogy kibéküljön vele.

– Mindenkit felülmúltál páratlan lemondásoddal és vezekléseddel – mondta. – Méltó vagy rá, hogy bráhmanának nevezzenek. Nincs többé harag a szívemben irántad!

Visvámitra a földre vetette magát Vaszistha előtt, s a bocsánatát kérte. Örök barátságot kötött Brahmá dicső fiával, s miután minden vágya teljesült, elhagyta a Himaláját."