Vaszistha és Visvámitra története 2. rész

A történet első részét itt olvashatjátok.

"Visvámitra látta, hogy katonáit sorra kaszabolják le a varázserejű tehén testéből áradó harcosok, és haragra gerjedt. Szembefordult velük, s egymás után vetette be ellenük számtalan fegyverét. Ám nem sokat tehetett. Szabalá tőgyéből és hátsójából úgy törtek elő a katonák, mint az óceán véget nem érő hullámai. Ha csak elbődült, ezer és ezer újabb fegyveres tűnt elő hirtelen a semmiből. A titokzatos hadsereg ádáz erővel rohanta le a király katonáit, s nem telt bele sok idő, mind egy szálig elpusztították vagy elkergették őket.

Visvámitrával száz délceg fia is ott volt. Haragjukban bekerítették Vaszisthát, és a szent risi hamarosan lángoló üstökösként süvítő lövedékek záporába került. Vaszisthát azonban most sem ragadta el a düh: egy hatalmas erejű mantrával visszaverte a támadást, és a vitéz hercegekből nem maradt más, mint egy-egy marék hamu. Egyetlen egy menekült meg csupán közülük.

Visvámitra megdöbbent: soha ilyet még nem látott! Ott állt egyedül a csatatér közepén, teli félelemmel és szégyennel. Akár a tomboló óceán, miután lecsendesednek hullámai, elvesztette minden ragyogását. Fiai elestek, hadseregét legyőzték. Mi lehet ennél fájdalmasabb egy hadvezérnek? Ereje elhagyta, s erőt vett rajta az elkeseredés. Egyetlen megmaradt fiának meghagyta, hogy uralkodjon tovább, ő pedig úgy döntött, az erdőbe vonul és vezekelni fog, hogy nagyobb erőre tegyen szert.

Így is tett. Hosszú esztendőket töltött a rengeteg mélyén meditációval és lemondással, hogy kedvében járjon az Úr Sivának, míg végül a hatalmas félisten megjelent előtte.

– Nagy király! – szólt Visvámitrához. – Miért adtad fejed vezeklésre? Mi az, amit el akarsz érni vele? Kérj tőlem bármit, megadom neked!

Visvámitra mindaddig csak az egyszerűbb égi fegyvereket ismerte. Azokat, melyeknek a legnagyobb félistenek voltak az urai, nem tudta használni. Földre vetette hát magát az Úr Siva előtt, s előadta kérését:

– Ha örömet okoztam neked lemondásommal, arra kérlek, add meg nekem, hogy használni tudjam azokat a mennyei fegyvereket, melyeket a félistenek irányítanak! Add meg, hogy bármikor meg tudjam idézni a te fegyveredet vagy az Úr Brahmáét! Taníts meg az íjászat és a hadviselés tudományára, s avass be legrejtettebb titkaikba!

– Legyen kívánságod szerint! – felelte az Úr Siva, s eltűnt Visvámitra szeme elől. Siva kegyéből Visvámitra ettől kezdve mindent tudott a hadászatról és a misztikus fegyverekről. Ám ha eddig nem volt elég büszke és gőgös, mostantól százszorosan is az lett. Úgy dagadt a melle, mint az óceán a dagály idején. „Vaszistha halott!” – gondolta magában a bölcsek legkiválóbbjáról.

Azon nyomban Vaszistha kunyhójához ment, s minden fegyverével a risire támadt. A csodálatos liget egy szempillantás alatt lángokban állt, és a jámbor remeték a gyilkos fegyverek láttán rémülten futottak, amerre láttak.

Vaszistha a menekülő remeték és a halálra vált állatok láttán felkiáltott:

– Ne féljetek! Nem fogja többé rettentő erejét fitogtatni! Úgy vetek véget hatalmának, ahogy a reggeli nap sugarai oszlatják szét a ködöt!

Vaszistha nem tudott uralkodni tovább haragján. Tajtékzó dühében Visvámitra elé lépett, s elkiáltotta magát:

– Itt állok előtted, bűnös király! Most megmutathatod, mit tudsz!

Visvámitra megcélozta Vaszisthát a tűzisten fegyverével. Napként lángoló tűzcsóva száguldott feltartóztathatatlanul a bölcs felé, Vaszistha azonban csak mosolygott.

– Mit ér a tudományod, becstelen támadó, uralkodók szégyene?! Figyelj jól: most megmutatom neked, mit tudnak a bráhmanák!

Vaszistha kezében csak egy bot volt. A magasba emelte, s a bot egy szemvillanás alatt bekebelezte a tüzet, a tűz félistenének rettenetes fegyverét. Visvámitra válaszul megidézte az összes mennyei fegyvert: Váju, Varuna, Indra, Jamarádzsa, az Úr Brahmá, a halhatatlan Úr Siva, Dharma és az Úr Visnu, a Legfelsőbb Úr hatalmas fegyvereit. Vaszistha botja azonban ezeket is mind megsemmisítette.

Vaszistha úgy állt ott, mint a világok pusztulásának lángoló, füst nélkül tündöklő tüze: egész teste ragyogott és szikrázott. Az isteni fegyverek erejétől átitatva minden pórusából lángnyelvek csaptak ki. A félistenek és a mennyek bölcsei ijedten sereglettek össze feje fölött az égen, s könyörögve így szóltak hozzá:

– Szent Vaszistha! Letörted a hatalmas Visvámitra büszkeségét: nincs erő, mely téged legyőzhetne. Arra kérünk, oltsd el a tüzet, ami testedből árad, s kegyelmezz a világnak!

Az égi hangok hallatán Vaszistha haragja lecsillapodott, elméje újra nyugodt és fegyelmezett volt.

– Menj most békével! – mondta harag nélkül Visvámitrának. – De soha többé ne jusson eszedbe ilyen ostobaság!

Visvámitra a végsőkig elkeseredett. „Egy bráhmanával szemben a fegyvereim annyit sem érnek, mint egy szál kivont kard egy hadsereg ellen – gondolta. – Hová tűnt dicsőségem? A vitéz harcos karjának ereje semmi a bráhmanák erejéhez képest. Visszamegyek az erdőbe, s addig végzek lemondásokat, amíg bráhmana nem lesz belőlem!” Visszatért hát a rengetegbe, mit sem törődve azzal, hogy egy nagy szentet haragított magára."