Az elégedettség fokozatai

Az alábbi kis szösszenetet főleg az edzés, és különösen a vesenysport szempontjából fogom ismertetni, de bizonyos változtatásokkal a spritualitásra is áttehető, legalábbis abban az aspektusban, ahol a spirituális fejlődésünk útját egy (vagy több) guru egyengeti, illetve ahol célokat tűzünk ki (például a felszabadulást vagy a megvilágosodást, vagy Isten szeretetét). A spiritualitásban természetesen létezik egy olyan eszme is, hogy fel kell adni az erőfeszítést, illetve az eredményekhez való ragaszkodást, mivel a végső tökéletesség elérése nem a saját erőfeszítésünkből, hanem isteni kegyelem által következik be. Egyelőre azonban térjünk vissza a sport eredmény-orientált világához. 

Ebben a világban bizony nagyon keményen kell melózni, hogy kézzelfogható eredményeket érjen el az ember. Az emberi testnek természetesen vannak korlátai, ami a terhelhetőséget vagy a sportteljesítményt illeti, és ezeket egy rátermett edzőnek figyelembe kell vennie. Ahogy Dan John mondta, bármilyen hülye túl tud terhelni egy sportolót, de csak egy szakértő edző képes valódi teljesítmény-javulást elérni nála.

Az elégedettségnek különböző fokozatai vannak, ahogy ezt nemrégiben levezettem a girevik tanítványaimnak:

1. Az első szint az, amikor elégedett vagy magaddal. Megsúgom, hogy ez inkább a kezdők sajátossága, a haladó sportolók már sokkal kritikusabbak szoktak lenni a saját eredményeikkel kapcsolatban is, talán azért, mert jobban értik a potenciált, ami ideális esetben a felszínre hozható bennük. De persze minden kis sikernek örülni kell, és pozitívnak kell tudni maradni. Ha kihal a motivációd, akkor nem fogsz messzire jutni.

2. A második szint az, amikor az edződ is elégedett veled. Egy kezdő sportolónál ez a kettő nem mindig lesz összhangban, de ahogy érik a kapcsolat, és jobban egymásra hangolódik az edző és a sportoló, úgy ez is jobban összhangba kerül. Az edző elégedett, amikor a sportoló megfelelő módon dolgozik és odafigyel, és ilyenkor a sportoló is elégedettebb lesz önmagával. Persze nem kell ennek a dolognak kultikus mélységet adni, de azért az edző tapasztalt szeme általában többet lát, mint amit a sportoló észlel.

3. Az elégedettség harmadik szintje az, amikor a sportoló eredményei növekszenek, és jó helyezéseket ér el a versenyeken. Ez már egy objektív mutató is, amely mindkettejük (az edző és a sportoló) számára mutatja, hogy jó irányba haladnak. Ahogy Denis Vasiljev mondta, ha két jelentős versenyen egymás után nem nőnek az eredményeid, akkor gondolkozz el rajta, hogy a megfelelő edző alatt dolgozol-e.

4. Az elégedettség negyedik szintje az, amikor a versenyző egy jelentős versenyen, például EB-n vagy VB-n első helyezést ér el. Itt már komoly ellenfelekkel kell megküzdeni, és ha sikeresek vagyunk, az valóban fémjelzi a megfelelő edzésmunkát. Az igazi kiemelkedő sportolók pedig évről évre meg tudják ismételni a jó eredményeiket, sőt, még növelni is tudják őket.

5. Az elégedettség ötödik szintje pedig az, amikor a versenyzőnek sikerül egy világrekordot beállítania. Ez már ritkaságszámba megy, és még a legjobbak közül sem sikerül mindenkinek, főleg, hogy a kettlebell sport és vele együtt a rekordok is folyamatosan fejlődnek. Viszont én lehet, hogy naív vagyok, de úgy gondolom, hogy egy sportolónak ezt a célt kell kitűznie maga elé, és hinnie kell benne, hogy meg is tudja valósítani. Persze a hit nem elég, ehhez nagyon sokat kell tenni is, sőt, valójában mindenki másnál jobban és lelkismeretesebben kell elvégezni az edzésmunkát, máskülönben már a megelőző szintek valamelyikénél elbukunk, és a világrekord hiú ábránd marad csupán. 

Viszont az, aki nem hisz benne, hogy a legjobb lehet abban, amit csinál, nem igazán fog semmilyen komoly eredményt elérni. Az ilyen sportolók legfeljebb rekreációs céllal fogják űzni a sportot, és sohasem hozzák ki magukból a száz százaléknyi potenciált, ami bennük rejtőzik.