Azt gondolná az ember, hogy ilyenkor megáll az idő is, és ez igaz olyan értelemben, hogy a gyakorló konce4ntráltabban tud jelen lenni a MOST-ban, és ezért kevésbé érzékeli az idő múlását. Az idő múlásának szubjektív érzékelése ugyanis abból adódik, hogy az elménk állandóan a jövő és a múlt között cikázik, mert vagy a következő pillanatban, időszakban bekövetkező eseményre készülünk, vagy azon merengünk, ami már éppen megtörtént. tehát az események folyamatos haladásán meditálunk a jövőből a múlt felé, és nem tudunk megállapodni a MOST-ban. Ilyenkor az idő szubjektív észlelésünk számára gyorsan vagy lassan telik, attól függően, hogy éppen leköt bennünket valamilyen tevékenység, vagy "unatkozunk", vagyis valamilyen jövőbeni szituáció bekövetkezését várjuk türelmetlenül.
A felfüggesztett elmeállapotban azonban az elme nem mozdul, így az idő "megáll", hiszen nem érzékeljük a külső események folyását, vagy csak sokkal korlátozottabb mértékben a pratjáhára, vagyis az érzékszervek visszavonása miatt. Ugyanakkor a belső történések is felfüggesztődnek, és az elme is kikerül az események múlása, az ábrándozás és emlékeken való merengés körforgásából. Így tulajdonképpen lekorlátozódik az időérzékelésünk, miközben az objektív külvilágban ugyanúgy telik az idő, és zajlanak az események. Amikor a gyakorló kijön a meditációs elmeállapotból, akkor nem tudja megmondani, hogy mennyi idő telt el közben, és a külső események alapján tud csak visszakövetkeztetni arra, hogy sokkal több idő telt el, mint amennyit ő szubjektíve érzékelt. Vagyis a meditációs elmeállapot során a külső idő valójában "felgyorsul", csak mi magunk lassulunk be.
Hasonló ez az űrutazáshoz. Ha valaki éveket tölt az űrben, akkor a belső biológiai órája "belassul" ahhoz képest, mintha ugyanezt az időt a földön élte volna le. A lassú légzés élettani hatásai is hasonlóak: lassul a pulzus, csökken a testhőmérséklet, beáll a paraszimpatikus túlsúly az idegrendszer működésében (ami a "belassulást", a relaxációs állapotot segíti elő), és valószínűleg a hormonrendszerben is hasonló változások állnak be, amik lassítják az anyagcsere-folyamatokat, a biológiai égést, a szövetek lebomlását és öregedését. Vagyis az, aki lassan lélegzik, biológiai értelemben véve tovább él, mint azok, akik gyorsan kapkodják a levegőt és csutkán járatják a szimpatikus idegrendszerüket mindenféle ajzószerekkel és energiaitalokkal. "Live fast, die young" - ha mindezek mellett az érzékszervi benyomásokat és az elme, valamint az idegrendszer által feldolgozandó információkat is egymásra halmozzuk, azzal még inkább "felgyorsítjuk" az életünket. És bár effektíve ilyenkor rövidebb idő alatt többet "éltünk", mégis javarészt az elillant élmények utáni űr marad a végén. A felfokozott elmeállapotban átélt élmények az idő múlandóságához kötik az elmét, és ilyenkor az elme folyamatosan újabb stimulusok után sóvárog, amikor éppen nem történik "semmi".
A meditációban, bár "eseménytelenebbül" zajlik az élet, mégis megtanuljuk jobban értékelni és tudatosítani a létezés időtől és múlandóságtól független állandóságát, a tudat eredeti fényének változatlan ragyogását. Ezt nevezik belső békének, és bár egy felszínes ember számára ez meglehetősen jellegtelen és unalmas dolognak tűnket, annak számára, aki elindul ezen az úton, valódi, kézzel fogható és maradandó boldogságérzetet adhat, ami meghaladja az átmeneti, külső stimulusok által kiváltott izgalmi állapotot és örömérzetet.
Vagyis a lassú légzés lényege nem is abban van, hogy mennyivel hosszabbodik meg a biológiai testünk élete, hanem abban, hogy több "időnk" marad megtapasztalni a tudat örökkévalóságát és a tiszta tudatosságból fakadó feltétel nélküli örömöt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése