Vannak olyanok, akik edzés, illetve jóga-gyakorlás közben is szeretnek szenvedni. Erről már írtam a "Workout háború" című bejegyzésemben. Van, aki úgy érzi, hogy ha nem fáj a gyakorlás, akkor nem is ért semmit, mert nem ment el a végső határokig. Csakhogy a jóga nem olyan, mint a burpee, hogy ha eleget csinálsz belőle, akkor már elkezdesz szenvedni, de ha abbahagyod, akkor elmúlik. Vagyis ha egy ászanában éles fájdalmat érzünk valamelyik izomban vagy ízületben, az általában sérülést jelez.
Vannak olyanok, akik harci hegként viselik a sérüléseiket vagy a kinesio-tapaszt, amivel leápolták őket; és büszkén mesélik másoknak, hogy mikor mi fáj éppen. Az ilyen szenvedés-függők gyakran éppen az Ashtangánál kötnek ki. Ez a gyakorlás ugyanis nehéz, és ha nem vagyunk óvatosak, akkor számtalan sérülési lehetőséget rejt magában. Elképzelhető, hogy valaki vezeklésként éli meg a gyakorlását, és úgy gondolja, hogy valamilyen bűnei miatt kell szenvednie, és ezáltal fog megtisztulni a visszahatásaiktól.
Ez azonban, legalábbis filozófiai értelemben véve nem igaz. Az ászana-gyakorlás által ugyanis nem tudjuk elégetni a karmánkat, mindegy, hogy mennyire fájdalmasan vagy éppen intelligensen gyakorolunk, és mennyit szenvedünk közben. Csak a pránájáma és a meditáció, illetve a tudás művelése képes megsemmisíteni a múltbeli tetteink negatív visszahatásait. Azonban még ezek gyakorlása közben is ügyelni kell a mértékletességre, a fokozatosságra és a helyes végrehajtásra, ugyanúgy, mint az ászana-gyakorlásnál.
A nyugati emberek nagyon szoláris beállítottságúak, ami magával hozza az eredménycentrikusságot, és a külső, mérhető, látható teljesítmények iránti ragaszkodást. Ha szépen néz ki az ászanám az Instagram-fotón, akkor mindegy, hogy mennyire éreztem rosszul magamat benne. Ha viszont a képességeimhez mérten gyakorolok, és az alapászanákat hangsúlyozom, az nem látványos, nem fog elég lájkot kapni a fotóm.
Jógaóra közben is megfigyelhető az, amikor a gyakorló túlzott elvárásokat támaszt önmagával szemben, néha még a tanárnak kell visszafognia, hogy ne okozzon sérülést saját magának. Szerintem az a jó tanár, aki noszogatja a kényelmeskedőket, de némileg visszafogja a fanatikusokat, rávezetve őket arra, hogy néha el kell engedni az irányítást, és át kell adni magunkat a MOST-ban történő folyamatoknak.
A jóga nem arról szól, hogy kerékbe kell törni magunkat, mert nem vagyunk elégedettek a hajlékonyságunkkal, hanem arról, hogy megismerjük önmagunkat, és elhárítjuk az akadályokat e megismerési folyamat útjából. A túlzott elvárások szintén akadályt jelenthetnek, csakúgy, mint a motiváció hiánya.
Ha valaki jógaoktató, és az önmagával szembeni perfekcionizmust erőszakosan kiterjeszti a gyakorlókra, akiket irányít, azzal még több kárt tud tenni, mintha csak a saját gyakorlását élné meg valamiféle élő áldozatként. Mindenki más motivációval fog bele a jógába, de ha a tanár erőlteti, akkor előbb-utóbb megutáltathatja vele a jógát, mint ahogy a kisgyerek szokta megutálni a spenótot azért, mert a szülei erőltetik, hogy megegye.
Amikor valamit akaratunk ellenére ránk kényszerítenek, akkor két dolog történik: 1. Egy negatív tudatalatti benyomás alakul ki, amely később valamilyen busszú vagy elégtétel formájában törhet a felszínre 2. Az elme előbb-utóbb beadja a derekát, és hogy ne legyen annyira frusztrált, a saját vágyaként tünteti fel a rákényszerített döntést. Ezt manipulációnak nevezik, és az az ember, akit sokszor manipulálnak, önmaga is hajlamos lesz mások manipulálására a saját céljai érdekében. A jó oktató ezzel szemben tiszteletben tartja önmaga és mások szabad akaratát, és arra képzi ki a tanulóit, hogy megtanuljanak értelmes, ésszerű döntéseket hozni, melyekért vállalják a felelősséget. A testünk megkímélése ászana-gyakorlás közben, és a kitartó, erőltetés nélküli gyakorlás, a türelem sokkal messzebbre visz, mint a +tűzzel-vassal" erőltetett gyakorlás, akár a gyakorló, akár az oktató részéről.
1 megjegyzés:
Nagyon jó, összeszedett írás! Minden tekintetben körültekintő, precíz. Köszönöm, jó volt elolvasni!
Megjegyzés küldése