Szükség van-e az egóra?

Az egó, vagyis ahankára a finom fizikai testünk egyik eleme, vagy funkciója. Mivel annyira finom szerkezetű, de még mindig anyagi elem, a gyakorlati életben inkább a működése alapján tudjuk megkülönböztetni a finom fizikai testünk többi elemétől, az elmétől (manasz), az értelemtől (buddhi) és a tudattól (csitta). Maga a szó tükörfordításban annyit tesz: "Én vagyok a cselekvő". A szánkhja filozófia szerint ugyanis a tudatos élőlény valójában nem cselekszik, és nem is irányítja sem a testét, sem a környezetét. A cselekvés és az anyagi elemek összes változása az öntudatlan gunák, vagyis anyagi minőségek irányítása alatt következik be. Az öntudatlan gunákat pedig a Paramátmá, vagyis a Legfelsőbb Lélek irányítja. 

A tudatos élőlény csupán vágyakozik, illetve kifejezi a ragaszkodását és az ellenszenvét, a gunák pedig ennek megfelelően mozdulnak, legalábbis a legtöbb esetben. Így könnyű abba a csapdába esni, hogy önmagunkat független cselekvőnek tekintjük, hiszen amikor a lélek kiadja a parancsot, hogy a kéz emelkedjen fel, akkor az fel is emelkedik. Feltéve, ha az élőlény karmája ezt lehetővé teszi. Ugyanis például a bénák is szeretnék felemelni a kezüket, csak nekik nem engedelmeskedik a testük, mert a karmájuk ezt nem teszi lehetővé. 

Végső soron tehát, bár technikailag nem az élőlény a cselekvő, mégis felelősségre vonható a döntéseiért, amik a vágyai nyomán cselekedeteket szülnek. Így a karma is egy mozgatóerővé válik, és az egész egyre szövevényesebb lesz. A karma és a gunák erősebben megkötik azokat, akik kevesebb tudással rendelkeznek. Azok pedig, akik a tudás segítségével megszüntették a tudatukat befedő avidját, vagyis tudatlanságot, megismerhetik eredeti, spirituális önvalójukat, és elérhetik a felszabadulást. 

 A szánkhja filozófia szerint az ahankára, vagyis az egó funkciója elsődlegesen az önazonosítás. Ha a tudatunkat befedi az avidjá, akkor a cselekedeteinkkel és a cselekedeteket végrehajtó pszichofizikai konglomerátummal, vagyis a durva és finom fizikai testtel azonosítjuk magunkat. Ezt hamis egónak is nevezhetjük, hiszen az azonosítás téves. Az örök lélek a karma következtében rárakódott, változó anyagi rétegekkel azonosítja magát. Az egó elhatároló funkciója megszűnik akkor, amikor felismerjük eredeti, transzcendens azonosságunkat. Mivel maga az Önvaló vagyunk, az ahankára funkciója feleslegessé válik, hiszen már nem lesz szükség közvetítő közegre, amely a tudatlanság által kreált hamis azonossággal kapcsolatba hozza a lelket. 

Patandzsali szerint az ötféle klésa, vagyis a szenvedés forrásai közül az első és elsődleges az avidjá, vagyis a tudatlanság. Amikor ez hatni kezd a lélekre, szinte azonnal megjelenik az aszmitá, vagyis az énség. Ezt nevezhetnénk hamis egónak is akár, ám ebben a formában az a sajátossága, hogy szenvedést okoz. Éppen ezért az aszmitát, vagyis énséget fel kell számolni, ha boldogok akarunk lenni. Ha ezt nem tesszük, akkor megnyilvánulnak a további klésák: rága (ragaszkodás), dvésa (ellenszenv) és abhinivésa (halálfélelem), melyek mind boldogtalanná tesznek. 

Az egóra tehát szükségünk van, mert ha a tudás segítségével meg tudjuk tisztítani, akkor elvihet minket az Önvalónkig, mint egy tutaj, amely átszállítja az utasokat a folyón. Az aszmitára, vagyis az énségre azonban nincs szükségünk, mert az szenvedést okoz. Hogy miképpen lehet megszabadulni tőle, erről majd a következő blogbejegyzésben elmélkedünk egy kicsit.