Eredménycentrikus vagy?

A személyiségfejlesztés és különböző sikerkurzusok modern gurujai sokszor hangsúlyozzák, hogy eredménycentrikusnak kell lenni a cselekedeteinkben, hiszen az eredmények mérhetőek, osztályozhatóak, és általuk értékelhető a boldogság mértéke is, amit okoznak. Meg kell azonban jegyezni azt, hogy ez egy szélsőség, a szoláris vagy radzsaszikus gondolkodásmód megnyilvánulása. 

Valójában az ereménycentrikusság legalább ugyanannyi szenvedés forrása is lehet, mint amennyi örömöt okozhat. Mert mi van, ha nem érjük el az áhított eredményt, hiába fektetjük be a megfelelő erőfeszítést? Ilyenkor jön a frusztráció és a sikertelenség érzése, pedig mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, mégis vannak olyan, látszólag rajtunk kívül álló vagy általunk nehezen befolyásolható körülmények, amelyek miatt az eredmény meghiúsul. 

Ugyanakkor az sem mindig teszi maradéktalanul boldoggá az embert, ha minden az elképzelése és a tervei szerint alakul. Bizonyára veled is előfordult már, hogy minden olyan simán ment, mint a kés a vajban, és látszólag kihoztad a maximumot egy szituációból, de mégsem érezted boldognak magadat. Az ember ugyanis akkor jobban tud értékelni egy eredményt, ha nehézségeket kell legyőznie ahhoz, hogy az eredményt elérje. 

Ha minden úgy történik, mint a karikacsapás, akkor előfordul, hogy nem tudjuk értékelni azt, amit elértünk, és bár a cél elérése közben folyamatosan a jövőre, vagyis az áhított célra koncentráltunk, amikor elérjük, akkor azon kapjuk magunkat, hogy a múltba révedve a megtett út érdekesebb mozzanatait igyekszünk felidézni. 

Mi történik viszont akkor, ha célkitűzések, bizonyos eredmények elvárása nélkül kezdünk el cselekedni? Ez a másik pólus vagy ellentétpár, a lunáris, avagy tamaszikus gondolkodásmód. Ebben a hozzáállásban valójában nincsenek is célok, vagy a cél nem meghatározott. Mindegy, csak legyen valami. Ennek viszont az a hátránya, hogy a siker vagy a kudarc mértéke egyáltalán nem mérhető, hiszen nem volt meghatározva az A pont, ahonnan elindultunk, és a B pont, ami felé tartunk. 

Az egyenletnek a másik fele is igaz, miszerint ha nem tudjuk, merrefelé szeretnénk haladni, akkor semmilyen erőfeszítés nem fog közelebb vinni a célunkhoz. Ez is frusztráló lehet egy bizonyos szempontból, mert a teljesség érzésének hiányát fogjuk érezni. Valóban igaz az, hogy a konkrét, kézzel fogható eredményeknél fontosabb az a belső fejlődés, amin keresztülmegyünk, miközben a céljainkért, az álmainkért küzdünk. Ám itt is kell lennie egy törekvésnek, egy haladásnak a tökéletlen, teljesség érzését nélkülöző állapot felől a tökéletesség, teljesség állapota felé. 

A Bhagavad-gítá és a Jóga-szútra is azt mondja, hogy amikor a jógi eléri a spirituális teljesség állapotát (nevezzük akár felszabadulásnak, akár megvilágosodásnak), akkor úgy érzi, hogy már mindent elért, amire szüksége van, és nem érez késztetést újabb tudás vagy a fejlődés magasabb fokának elérésére. 

Az a mód, ahogyan cselekednünk kell a spirituális tökéletesség hatékony eléréséhez, a ragaszkodástól mentes cselekvés útja. Krisna ezt dicsőíti a cselekvés (ragaszkodással végzett munka) és a tétlenség (az elkülönülés) felett. A ragaszkodás nélküli cselekvés esetében vannak célok, és vannak eredmények is, amiket el szeretnénk érni, de nem ragaszkodunk hozzájuk, vagyis a motivációnk nem változik az eredmény elérésének vagy minőségének függvényében, hanem a belső indíttatásból táplálkozik, ami a tökéletesség keresése. Ez a szattvikus cselekvés módja, amely egyensúlyt teremt a céltalan cselekvés és az eredénycentrikus cselekvés között, vagy jógikus terminusokban a szusumnába juttatja a pránát az ídá és a pingalá szélsőségei helyett. A következő bejegyzésben beszélni fogunk a ragaszkodástól mentes cselekvés művészetének gyakorlati aspektusairól is.