A nők felszabadítása

Engem is utolért a női szerepekkel kapcsolatos internet-hullám, amit a napokban Ákos nyilatkozata indított el. Nem is ebből az aprobpóból íródik most ez a blogbejegyzés, és nem is arról szól igazán, hogy kinek mit kellene csinálnia vagy mit nem. Szerintem ugyanis nem sok értelme van az általánosításnak, és az elvárások támasztásának sem akár társadalmi szinten, akár egy családon, partnerkapcsolaton belül. Amikor egy kapcsolat dominánsan az elvárásokról és azok kikényszerítéséről szól, akkor ott nagy az esély a csalódásra is, és szinte biztos, hogy egy ilyen kapcsolatban nem tanuljuk meg önmagáért szeretni a másikat, de még abban sem biztos, hogy segíteni fog, hogy önmagunkra találjunk. Hiszen mi is adott esetben az elvárásoknak igyekszünk majd megfelelni és azokra koncentrálunk, a belső történések helyett.

Nade mire is akarok kilyukadni? Korábban írtam egy cikket a "Férfiak felszabadítása" címmel, és ez annak lenne a női pólusa. Ugyanis ha egy kapcsolatban az elvárások dominálnak, és a férfi hajlandó alárendelni magát ezeknek az elvárásoknak, ráadásul közben feláldozván egyéni értékrendjét, törekvéseit, akkor végső soron a férfiúi szerepét is beáldozza. Ez azonban fordítva is igaz. A nőnek tudnia kell, hogy ő mit akar ettől a kapcsolattól, és mik a belső törekvései. Ha ezekkel megalkuszik, akkor nem lesz boldog, és nem fog kiteljesedni a kapcsolatban, még ha kívülről látszólag minden "rendben" is megy. 

Sok olyan nőt látok magam körül, aki évek, esetleg évtizedek óta él egy partnerkapcsolatban (divatos kifejezéssel "élettársi kapcsolatban"), de soha nem jutott el a dolog odáig, hogy a férfi megkérje a kezét, oltár elé vezesse, majd gyerekeket nemzzen neki. De miért? Erre majd később visszatérünk, most egyelőre maradjunk annyiban, hogy sokkal több hamis vagy látszólagos válasz létezik erre a kérdésre, mint őszinte, nyílt feltárulkozás. Az igazság az, hogy a legtöbb nő genetikaliag arra van programozva, hogy vágyik egy megbízható társra, igenis feleség akar lenni és nem élettárs, és anya is szeretne lenni, már ha képes rávenni a pasiját arra, hogy teherbe ejtse. 

Kedves férfitársaim, ha ilyen kapcsolatban éltek már huzamosabb ideje, és nem vagytok biztosak benne, hogy a ti csajotokra ez igaz, akkor tegyetek egy próbát - vegyetek egy gyűrűt és kérjétek meg a kezét! Ha nemet mond, akkor soha nem is vett téged férfiszámba, bár akkor nem hiszem, hogy veled lenne. Amikor a feleségemmel beszéltem erről, akkor ő azt mondta, hogy egyáltalán, milyen férfi az olyan, aki nem kéri meg a barátnője kezét? Neki ugyanis volt egy kapcsolata, ahol a fiú soha nem jutott el odáig, hogy megkérje a kezét. Én azonban ezt megtettem, mert számomra is természetes volt, hogy ha szeretsz egy nőt, akkor feleségül kell venni és anyává kell tenni. 

Ha nő lennék és a pasim csak húzná az időt, akkor nem tudom, hogy mit csinálnék, de az valószínű, hogy nem tartanám magamban sokáig a dolgot. Ha szeret, akkor harcoljon értem, és vállaljon felelősséget. Ha pedig csak használni akar, felelősség nélkül, akkor menjen a fenébe! Sajnos valószínű, hogy a mi világban a nők annyira rettegnek a szingli-léttől (persze most itt nem azokról van szó, akik nem is akarnak állandó partnert), hogy inkább megalkusznak egy félig-meddig kapcsolatban, mert az "élettárs" még mindig jobb, mint a szingli-lét. 

Végső soron tehát itt megint a férfiakkal és a tökösségükkel van a baj. Nem csak itthon, de egész Nyugat-Európában és a "nyugati világban" egyre kevesebb az igazi férfi és egyre több a nagyra nőtt gyerek, aki módszeresen menekül a felelősségvállalás elől. Ha együtt élhet egy csajjal úgy, hogy nem kell feleségül vennie, gyereket nevelnie, és a csaj szorgosan mos-főz-takarít rá és még le is fekszik vele, sőt, néha anyukaként is funkcionál, ha a férfi lelkét éppen nyomasztja valami, akkor minek a fele(lős)ség? 

Az élettársi kapcsolatból bármikor könnyedén ki lehet lépni, huzamosabb jogi viták és anyagi terhek nélkül, míg egy házasságból, főleg ha kiskorú gyerek is van, nem olyan könnyű kihátrálni. A férfit továbbra is terheli a gyerekei iránti anyagi és érzelmi felelősség. Létezik egy "Férfiak klubja" nevű intézmény, amihez fenntartásokkal viszonyultam, egészen odáig, amíg nem olvastam egy idézetet tőlük, miszerint a házastársi kapcsolat legnagyobb próbatétele a gyerekvállalás. Itt dől el igazán, hogy a férfi képes-e túllépni az önzőségén és családapává válni, vagy marad egy nagyra nőtt gyerek, akit ki kell szolgálni, anélkül, hogy bármire felelősséget kelljen vállalnia. 

Szóval azt üzenem a nőknek, hogy álljanak a sarkukra, és tegyék egyértelművé, mi a hűségük és odaadásuk ára. Mert úgyis elég nő van, aki sokkal kevesebb árral is beéri, sőt, éppenséggel a férfiak töketlensége miatt alakul ki a független, "tökös" nők rétege, akik már megunták, hogy ők a férfiak játékszerei, és meg akarják fordítani ezt a játszmát. A nők által kitartott megélhetési férfiak történetébe most inkább ne menjünk bele, mert az még kuszább történet, bár nem török pálcát senki felett, mindenki úgy boldog, ahogy jónak látja. 

A lényeg inkább abban van, hogy legyünk őszinték a vágyainkkal kapcsolatban, és ne féljünk azt a partnerünk elé tárni. Véleményem szerint, ha egy kapcsolatban már el sem mered mondani, hogy mi az, amire igazán vágysz, akkor nem nagyon reménykedhetsz abban, hogy az a kapcsolat ki fog téged teljesíteni.