Veszíteni tudni kell

Vannak emberek, akik nem tudnak veszíteni. És most nem arról az esetről beszélek, amikor azért nem sikerül valami, mert nem tettünk bele elég erőfeszítést például egy sportversenyre való felkészülés során. Arról az esetről van szó, amikor mindent megteszünk, és általában is mellénk szegődik a szerencse, viszont egyszer mégis úgy alakul a helyzet, hogy ennek ellenére sem sikerül győznünk. Ez a dolog persze kiterjeszthető az élet többi területére is, hiszen nap mint nap számtalan kihívással kell szembenéznünk és győzedelmeskednünk benne. 

Vannak eleve azok az emberek, akik minden áron kerülik a kihívásokat, a megmérettetést és a versenyhelyzeteket. Vagy azért, mert nem akarnak konfrontálódni, vagy egyszerűen azért, mert félnek a vereségtől, attól, hogy alulmaradnak egy ilyen megmérettetésben. A veszteséget pedig nem tudják foldolgozni, nem úgy tekintik, mint egy tapasztalatot, amiből tanulni lehet, hogy legközelebb még jobban fel tudjanak készülni.

Aztán vannak azok, akik szerint a verseny nem jó, mert mindig csak önmagunknál kell jobbnak lennünk. Ez azonban becsapós lehet, mert ha nincs objektív mérce, amivel mérni tudjuk a fejlődésünket, akkor könnyen engedékennyé válunk a saját kudarcainkkal szemben.

És végül vannak azok, akik viszont nagyon telejsítménycentrikusak, és ráadásul perfekcionisták, vagyis minden esetben tökéletesen akarnak teljesíteni, mert nem tudják elviselni azt, hogy ha valami nem sikerül nekik, vagy mások meglátják a gyengeségüket, a tökéletlenségüket. Pontosan ezeknek az embereknek kell megtanulniuk veszíterni is néha, és vállalni az ehhez kapcsolódó esetleges kudarcélményt, ami főleg abból áll, hogy a saját magukról alkotott képük és azt önmagukkal szemben támasztott elvárásaik összeomlanak. 

A valóban sikeres emberek eredményeihez nagyon sok kudarcon, vereségen, veszteségen és nehézségen keresztül vezet az út, mert szerintem a sikert nem külsődleges eredményekben, hanem a belső fejlődésben, átalakulásban kell mérni. Ha megtanulunk veszíteni, és abból a helyzetből is felállni, és megerősödve továbblépni, akkor átélhetjük a belső értékrendünk fejlődését, ami abban áll, hogy alázatossá válunk, és felfedezzük az értéket másokban, akiket most már nem legyőzendő ellenfélként látunk, hanem olyan emberként, akitől tanulhatunk, aki elősegíti a fejlődésünket.

Krisna azt mondja a Bhagavad-gítában, hogy közömbössé kell válni a nyereség és a veszteség iránt, ehhez azonban keresztül kell menni az előbb felsorolt fokozatokon. Ez valójában azt jelenti, hogy az eredménynek nem szabad befolyásolnia a motivációnkat, annak minden körülmények között ugyanolyan erősnek kell lennie. Így a küldetésünket kötelességként tudjuk teljesítneri, ragaszkodás nélkül, és messze túlszárnyaljuk az ellenfeleinket, az eredményeink és a céljaink ugyanis már nem relatívak lesznek, hanem abszolútak. Ugyanakkor Krisna arra bíztatja Ardzsunát, hogy oszlassa el a kétségeit és induljon a háborúba, és nyerje meg azt. Ha nem hiszel a győzelemben, akkor kicsi az esélye annak, hogy a végén kellemes meglepetés ér. Bízz önmagadban, de tegyél is meg mindent a győzelemért!