Anyagi és spirituális hatalom

Az előző két bejegyzésben elkezdett témát folytatva, azok az emberek, akik az önfelhatalmazás és mások felhatalmazásának folyamatát értik és gyakorolják, általában előbbre járnak a spirituális tudatosság folyamatában, mint azok, akik a hatalmat csak manipulatív, félelemalapú viszonyként élik meg. Vegyünk egy példát a vallástörténetből, hogy mindez érthetőbbé váljon.

A vallási hagyományok, főleg azok, amelyek idővel intézményesedtek és valamiképpen összefonódtak a világi hatalom gyakorlásával, sok esetben alkalmazzák a megfélemlítés módszerét a hívők tömegeinek kordában tartására. Erre egy bizonyos szempontból szükség is lehet, hiszen a "kezdő" hívők csak a korlátozó és elrettentő, törvényerőre emelt szabályokból értenek. Ha Istennek nem tetsző dolgot teszel, akkor büntetésben fogsz részesülni a másvilágon, vagy akár még ebben az életedben is. És bizonyos esetekben hangsúylossá válhat a papság istenadta hatalmának gyakorlása (vagy ha úgy vesszük, az avval történő visszaélés), például az adott gyülekezetből való kiátkozás, vagy akár az inkvizíció, máglyán történő kivégzés stb. formájában. 

Ugyanakkor a kereszténység történetében is akadtak olyan szentek, akikhez ellentmondásosan viszonyult maga az intézmény (például Assisi Szent Ferenc vagy Pius Atya), mivel az ő viszonyukat Istennel nem a "hétköznapi" hívekre érvényes Istenfélelem vagy az egyházi kánonok határozták meg. Az ilyen "renitens" szentek isten iránti rajongását az intézmény esetenként úgy értékelte, hogy az veszélyezteti a hatalom kiterjesztését a hívekre. Nyilván az ilyen emberek példája az érettebb lelkeket is az önfelhatalmazás felé vitte, ahol Istennel való kapcsolatunkat már inkább a spontán rajongás, mint a szabályok határozzák meg.

A spiritualitás megismerése és gyakorlása, akár egy-egy vallási rendszeren, intézményen belül, akár azoktól függetlenül remek lecke lehet az önfelhatalmazás területén. Isten ugyanis mindenható, a világmindenség totális ura. Ugyanakkor azt látjuk, hogy tiszteletben tartja teremtményei szabad akaratát, és nem kényszeríti őket olyan döntésekre, melyet nem éreznek a sajátuknak. Ez is abból fakad, hogy Isten képes félelem nélkül delegálni a hatalmát a teremtményeinek, és rájuk bízza azt, hogy ők helyesen élnek-e ezzel a hatalommal, vagy pedig visszaélnek vele. Persze a kontrollt azért megtartja a karma törvényének formájában, hiszen a hatalmunkkal való visszaélésnek megvannak a szigorúan meghatározott következményei, melyeket nem érvényteleníthetünk csupán a döntésünkkel.

Azok a vallások, melyek az isten iránti feltétlen odaadást és alárendeltséget tanítják, valójában arra vezeti a gyakorlókat a tudati evolúció különböző stádiumain keresztül, hogy megismerjék önmagukat. Isten tulajdonságait tanulmányozva felismerhetjük önnön spirituális természetünket is, hiszen Isten parányi tükörképei vagyunk, vízcseppek a tengerben.

E spirituális természetünk megélése közben pedig fokozatosan mélyül és színesedik a kapcsolatunk istennel, keresztülmenve az alá- és fölérendeltség, az eggyé válás, valamint az önzetlen odaadás különféle viszonyain. Én nem is tenném ezeket feltétlenül rangsorba, mert van egy olyan sejtésem, hogy a spiritualitás végső megélésében is ott kell lennie annak az egyéni, megismételhetelen sajátosságnak, ami például arra jellemző, hogy a szamszára útvesztőjéből milyen úton végighaladva jut el egyik vagy másik lélek a felszabadulásig.

A felszabadulás ebben az esetben a kötöttségektől, a prekoncepcióktól való megszabadulást, önnön spirituális természetünk és Istennel való egyéni viszonyunk teljes megélését jelenti. Ezt tekinthetjük az önfelhatalmazás végső kifejeződésének is.