Sok olyan embert ismerek magam körül, aki sokkal jobban szeret mások életével foglalkozni, mint a sajátjával. Ez általában együtt jár azzal, hogy a saját életükben nem igazán találnak vagy keresnek értelmes célokat, amelyek megvalósítására az energiájukat fordítanák. A céltalan ember pedig nem boldog, kivéve, ha már elérte a felszabadult szintet, hiszen akkor érthető, hogy nincs célja. Ám általában a felszabadult lelkek sem szoktat tétlenkedni, amíg itt vannak ebben a világban, mert a legtöbben mások felszabadításán munkálkodnak.
De térjünk vissza a "hétköznapi emberek" világába. Szóval akinek nincsenek céljai, az nem tudja mihez mérni a sikerét vagy sikertelenségét sem, és már önmagában ez a helyzet depresszióssá, vagy frusztrálttá teheti. Persze a másokhoz való hasonlítgatás, vagy mások utánzása sem szokott a legtöbbször elvezetni a boldogsághoz. A sikerünk mértékét mindig önmagunkhoz és a kitűzött céljainkhoz kell hasonlítani. Másoktól kaphatunk segítséget, inspirációt, de nem fogják helyettünk megoldani a problémáinkat, nem fognak szembenézni a mi kihívásainkkal, és nem fogják végigjárni helyettünk az utunkat.
A "másokkal foglalkozó" ember szeret tanácsokat és életbölcsességeket osztogatni, és mindenki problémáira tudja a megoldást, ha kikérik a tanácsát, ha nem. Ezt tulajdonképpen pótcselekvésként használja ahelyett, hogy a saját problémáival foglalkoznia. Hiszen más szemében okosnak tűnni sokkal könnyebb, mint a tükör elé állni, és számba venni a saját problémáinkat, majd megtenni a szükséges dolgokat ahhoz, hogy megoldjuk őket. Ez utóbbi esetében előfordulhat a kudarcélmény is, hiszen nem minden helyzetet olyan könnyű orvosolni, még a legjobb szándékunk ellenére sem. Talán e kudarcélmény ösztönös kerülése vezeti az embereket arra, hogy a sajátjuk helyett mások problémáit igyekezzenek megoldani. Ez utóbbiban ugyanis nincs annyi felelősség. Ha nem sikerül, akkor nyugodt szívvel a másik félre háríthatjuk a felelősséget, hogy nem fogadta meg a tanácsunkat, vagy nem tette meg a szükséges erőfeszítést.
A kíbicélet kockázatmentes, de nem túlzottan izgalmas. Vagyis a "másokkal foglalkozó" ember akár az egész életét leélheti ebben a látszatüzemmódban, és még mindig frusztrált marad, hiszen nem is tud igazán örülni mások boldogságának, még ha hozzá is segítette őket, hiszen a saját életével nem jutott ideje foglalkozni. Éppen ezért az első lépés a boldogság keresésének útján, hogy elkezdünk a saját életünkre, céljainkra, terveinkre, kapcsolatainkra koncentrálni, és megkeressük önmagunkat. Az igazi spiritualista önmagán munkálkodik, és a belső munka fénye ragyog át másokra. nem hiba átadni a tapasztalatainkat, de nem szabad függeni attól, hogy kíváncsi-e rájuk valaki, és hogy megfogadják-e a tanácsainkat. Eleve csak annak érdemes tanácsot adni, aki kéri, és komolyan is veszi azt. A tanácskérő üzemmódról mér írtam cikket, ez is egy olyan zsákutca lehet, amibe azért menekülünk, hogy elodázzuk a tanácsok valódi alkalmazását, és az életünk problémáinak valódi megoldását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése