Hasznos-e a tanácskérés?

Manapság mindenki szakértő, tanácsadó meg coach, és nyakra-főre osztogatják az észt mindenféle fórumokon, az interneten meg személyesen is. És persze tanácskérőkből sincs hiány, csak az a kérdés, hogy visz-e valahová ez az egész tanácsadás-biznisz?

Vizsgáljuk meg azt, hogy milyen kategóriák vannak a tanácskérők között, és hogy ki az, aki valóban alkalmas arra, hogy tanácsot fogadjon el másoktól? Ki az, akinek egyáltalán érdemes tanácsot adni?

Először is vannak az úgynevezett „hivatásos tanácskérők” Mindegy, hogy mennyi választ kapnak a kérdéseikre, még mindig kérdeznek, és úgy tűnik, sohasem lépnek a megvalósítás mezejére. A védikus gondolkodásban a megértés három szintjét szokták elkülöníteni: a hallás, a megfontolás és az alkalmazás szintjét. Sajnos van, aki csak az első vagy a második szintig jut, és sohasem alkalmazza azt, amit hall. Akármennyi tanácsot is kér például a fogyással vagy az edzéssel kapcsolatban, sem a szírpárnáitól nem fog megszabadulni, sem a sportban nem fog sohasem kézzel fogható eredményeket elérni.

Aztán vannak persze az olyan emberek, akiknek nincs szükségük tanácsra, legalábbis ők úgy gondolják. Ha bárki megpróbálja kijavítani őket vagy segíteni rajtuk, azt azonnal kioktatják. Ők azok, akiknek „teli van a pohara”, és így már nem tudnak több bölcsességet beletölteni. Persze a poharuk legtöbbször nem tudással, hanem az egójukkal van teli, és amíg ezt nem sikerül kiüríteniük, addig egy helyben fognak toporogni. H el akarsz érni valamit, ami másoknak már sikerült, de neked nem, akkor „üres pohárral kell odaállni”, és tanulni kell tőlük.

A harmadik kategória azokból az emberekből áll, akik csak olyan tanácsot fogadnak meg, ami megegyezik a saját véleményükkel vagy ragaszkodásaikkal. Ők addig keresik a megfelelő „tanácsadót”, amíg azt nem hallják valakitől, amit hallani szeretnének. Mondanom sem kell, hogy ők sem fognak fejlődni egy tapodtat sem az életükben.

Most térjünk vissza egy kicsit az első csoportra: miért is nem tudnak átlépni a tanácskérő üzemmódból a megvalósítási üzemmódba? Ennek több oka is van, de legfőbb az, hogy a tanácskérő üzemmód azonnali elégedettséget biztosít, mintha egy lámpa gyulladna fel a fejünkben. Heuréka! Megvan a megoldás a problémámra, persze csak fejben. Minden egyszerűnek és könnyűnek tűnik, mindaddig, amíg el nem kezdjük a megvalósítási fázist. Itt ugyanis már erőfeszítést kell beletenni, és valószínűleg mindazokkal a nehézségekkel szembe fogjuk találni magunkat, amikre a tanácsadónk figyelmeztetett. Ámde ettől ezek nem lesznek könnyebbek. Sőt, csúfosan meg is bukhatunk, nem is egyszer. A sikeres ember nem az, aki sohasem bukott meg, hanem aki mindig felállt és tovább próbálkozott, egy tapasztalattal gazdagabban.

A megvalósítás rizikóval jár, és az ilyen emberek ösztönösen kerülik a kockázatot, mert nincs elég önbizalmuk. Helyette inkább százszor meghallgatják ugyanazt a tanácsot, és gyűjtik az elszántságot, a „motivációt”. Ebben persze benne van az is, hogy amikor tanácsot kérünk egy sikeres embertől, aki már elért valamit, akkor az ő figyelmében fürdünk, ami addiktív lehet. Ettől persze önmagában nem ragad át ránk a siker, ez is csak egy pótcselekvés. Ne legyünk groupiek, hanem tegyük le az asztalra a saját eredményeinket!

Összességében meg kell tanulni nyitottnak lenni a tanácsra, az útmutatásra, de nem függővé válni a tanácskérés folyamatától, pláne elköteleződés nélkül. Ha kötelezzük magunkat arra, hogy követjük a tanácsot, mielőtt megint tanács után koslatunk, akkor sokkal több élettapasztalattal leszünk gazdagabbak, mintha sportot űznénk a tanácskérésből.