Patandzsali éppen ezért az elme működésének felfüggesztésében látja a felszabadulás kulcsát, illetve a jóga állapotának elérését. Az elme felfüggesztett állapotának fenntartását viszont megakadályozzák a múltbeli lenyomatok (szamszkárák) és az általuk kialakított feltételekhez kötött természet (vászaná). A szamszkárák által létrehozott karmikus visszahatások pedig úgy fejlődnek, mint a növények, és amikor meghozzák a karmikus gyümölcsüket, az vagy örömteli, vagy szenvedéssel teli, vagy a kettő keveréke, de a legtöbbször ideköt bennünket ehhez a világhoz.
Patandzsali szerint a szamszkáráktól való megtisztulás a meditáció, a pránájáma és a tudás gyakorlása által válik lehetségessé. Patandzsali nem helyezi erkölcsi kontextusba a szamszkárákat, csupán élvezetes és szenvedést okozó kategóriákra bontja őket. Ez hasonló a pszichológia megközelítéséhez.
Amikor viszont például egy vallás szemszögéből vizsgáljuk meg ugyanezt a dolgot, akkor már megjelenik a külső erkölcsi értékrend, amihez a gyakorlónak igazodnia kell. A cselekedeteket vagy jellemvonásokat istennek tetsző és nem tetsző kategóriákra osztják. A szív (vagy elme) tisztítása a nemkívánt tulajdonságoktól a Krisna-tudatban is központi kérdés, hiszen a hívő csakis akkor érheti el a Krisna iránti tiszta odaadás szintjét, amikor elméje megtisztult minden anarthától, vagyis szennyeződéstől. A fejlődést tehát kezdeti szinten a rossz tulajdonságoktól való megszabadulás mértékével mérik, és ha ez nem következik meg megfelelő módon, az a hívőt frusztrációval és bűntudattal tölti el.
Valahol én is itt torpantam meg, mert a "rossz" tulajdonságoktól, az anyagi ragaszkodásoktól azért nem olyan könnyű ténylegesen és véglegesen megszabadulni. Sokkal könnyebb elhitetni magunkkal, hogy megszabadultunk tőlük, miközben csak elfojtjuk, a tudattalan mélyére süllyesztjük az állatias énünket és ösztöneinket. Természetesen ez pszichózishoz és belső feszültséghez vezethet, illetve képmutatáshoz, hiszen kifelé egy önmagvalósított szent szerepét játsszuk, miközben nem tudunk mit kezdeni belső késztetéseinkkel. Ha pedig a környezetünk kezdi elhinni a szerepet, amit játszunk, és ennek megfelelő elvárásokat támaszt velünk szemben, akkor elkezd növekedni a spirituális egónk, és különbnek gondoljuk magunkat másoknál. Minél fejlettebbnek gondoljuk magunkat, és minél inkább rájátszunk erre a viselkedésünkkel, annál nagyobbat bukhatunk a végén.
A spiritualitásban tehát nem igaz a "fake it until you make it", vagyis "színleld addig, amíg nem megy ténylegesen" elv. Ha elkezded színlelni, akkor elveszíted az őszinteségedet, és a lehetőséget, hogy egyszer valóban elérj a spiritualis szintre. Jó dolog tehát, ha az embernek fejlődik a jelleme és kiegyensúlyozódnak benne a polaritások, mint ahogyan ezt a nagy spirituális tanítók, próféták, szentek életében is megfigyelhetjük, ha fellibbentjük az áhítat fátylát, és esendő, konfliktusaival küszködő emberként látjuk őket.
A mai világban azt hiszem, hogy a külső elvárások, illetve az azoknak történő megfelelési kényszer nagyon könnyen elviszi az embereket a külsődleges vallásosság vagy spiritualitás irányába, és képmutatóvá teszi őket. Amikor az a fontos, hogy milyen ruhában vagyok szent, mit cselekszem, hogy hívnak, és milyen pozíciót foglalok el a spirituális "hierarchiában", akkor könnyű visszacsúszni a megjelölések világába, amit éppen hogy le kéne lassan vetkőznünk, ha el akarjuk hagyni a múlandóságot az örökkévalóságért. Csupán annyi történt, hogy az anyagi megjelöléseket lecseréltük spirituálisakra, melyek ugyanúgy az átmeneti, hamis énünkhoz tapadnak. A felődés nem mindig egyértelmű, és nem is mindig lineáris, mégis mindig meg tudjuk tenni a következő lépést, amikor készen állunk rá.
1 megjegyzés:
Tökéletesen EGYet értek! Ez az írás tökéletesen összefoglalja a LÉNY-EGet.
Megjegyzés küldése