Tökéletes tárgyak és tökéletlen emberek?

A hétvégi Ashtanga elvonuláson szóba került ez a téma (hamarosan olvashatjátok a beszámolót az elvonulásról is), hogy mennyire tudnak tökéletesek lenni az emberek, illetve a tárgyak. Én azt szoktam mondani ezzel kapcsolatban, hogy nem szeretem, a a tárgyak tökéletlenek, vagyis idegesít, ha elromlanak, nem működnek aszerint, amire tervezve voltak. Persze önmagában a tárgyak tökéletességében (vagy vélt tökéletességében) gyönyörködni azért nem a boldogság netovábbja, ezt jegyezzük meg.

Sajnos manapság sok az olyan ember, aki inkább a tárgyakat szereti, mint az embereket, mert azok egyszerűek, kontrollálhatóak, nem kell túl sok felelősséget vállalni rájuk, és ha elromlanak, meg lehet őket javítani, vagy le lehet őket cserélni. Éppen ezért egy érzelmileg és mentálisan éretlen ember könnyen beleeshet abba a hibába, hogy különböző tárgyak gyűjtésével igyekszik enyhíteni a magányát és elérni a boldogságot, sőt, az is előfordul, hogy az embereket is tárgyként kezeli (erre egy példa Joós István alábbi cikke, amire most nem térek ki részletesen). Sőt, a közösségi oldalak terjedésével könnyen létrehozhatunk olyan álkapcsolatokat, amik enyhítik a magányunkat, de mégsem kell szívvel-lélekkel elköteleződnünk bennük.

Szóval ha egy tárgy jól funkcionál, annak örülök, és igyekszem addig használni, amíg lehet, vigyázni rá, és ha elromlik, akkor megjavítom. Azt gondolom, hogy ha valaki rendetlen, és nem vigyáz a tárgyaira, akkor annak az embernek kapcsolataiban is meglehetős kuszaság fog uralkodni. Persze nem a rendmániára kell itt gondolni, mert az már néha kínosan idegesítő lehet, ha valaki millió áthághatatlan szabállyal veszi körül magát. 

Az emberekkel már más a helyzet, hiszen ők nem annyira kiszámíthatóak, mint a tárgyak, és ha "elromolnak", akkor nehéz szervizelni őket. Így mondhatjuk azt, hogy az emberekbe már eleve bele van programozva a tökéletlenség, és valahol szerintem ez is a szépsége az emberi kapcsolatoknak. Olyan sok változó van, olyan sok minden elromolhat, hogy egy igazi művészet az, ha sikerre tudjuk vinni az emberi kapcsolatainkat és tartalmas, szeretettel teli életet tudunk leélni. Igazából nem is olyan egyértelmű, hogy mit jelent az, ha valaki "elromlik". Nem felel meg az elvárásainknak? Csalódást okoz? Feladja a fogadalmait vagy a kötelességét? Rossz lesz? A rossz, vagy a negatív tulajdonságok témája is előkerült az elvonuláson, erről majd még írok részletesebben. 

Először is azzal kéne kezdeni, hogy minden ember fejlődési stációkon megy keresztül,. és ezenközben változik. Ez sokszor azzal is jár, hogy a kapcsolatai is megváltoznak, kicserélődnek körülötte az emberek. Az azonos értékrendek vonzzák egymást, és ha megváltozik valakinek az értékrendje, akkor a kapcsolatai is megváltozhatnak. Tehát megtörténhet az, hogy egy kapcsolat elromlik, esetenként megjavíthatatlanul. Van, amikor ezt el kell fogadni, mert a két személynek már nincs tovább dolga egymással. De olyan is előfordul, hogy dolgozni kell a megjavításán, mert ebből tudunk tanulni, fejlődni. Ha nem oldjuk meg a problémákat, amik a konfliktust okozták, akkor azok egy következő kapcsolatban megismétlődhetnek, mindaddig, amíg meg nem tanuljuk a leckét. 

Nem kell tehát túl magabiztosnak lenni minden helyzetben, mert van, hogy nekünk is változnunk kell. A legtöbb kapcsolatban a bizalom elvesztegetése vagy a felelősség kerülése szokott gondot okozni, ezeken pedig dolgoznunk kell, még ha oly nehéz is. Az emberekkel sokkal többet kell törődni, mint a tárgyakkal, és előfordul, hogy hálátlanok lesznek, és úgy fog tűnni, hogy nem térül meg a beléjük fektetett energia. 

Mégis meg kell tanulni jobban szeretni az embereket, mint a tárgyakat, közben megtartva szuverenitásukat, tiszteletben tartva önálló egyéniségüket. Ha nem, tudunk valakit tisztelni, akkor nem fogjuk tudni szeretni sem. Ha pedig nem tanulunk meg megfelelő módon és önzetlenül szeretetet adni másoknak, akkor nehezen fogunk tudni kapni vagy elfogadni is.