Miért baj az, ha nem veszünk róluk tudomást? Azért, mert akkor nem is tudunk mit kezdeni velük. Vagy elfogadjuk és szabadjára engedjük őket, aminek a következtében elviselhetetlenek leszünk, sőt, még bűnözővé is válhatunk. Vagy megpróbáljuk becsapni önmagunkat és másokat, és lehitetni, hogy nem léteznek. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy képmutatók leszünk. A képmutatás sem egy jó megoldás, mert egyrészt tudathasadásos állapotot hoz létre, és minél nagyobb a belső konfliktusunk, annál inkább ki fog hatni a környezetünkre, a viszonyainkra is. Másrészt a képmutatás lehetetlenné teszi a személyiség fejlődését, mert kifelé tökéletes képet igyekszünk mutatni, és megjátszani mindig könnyebb, mint valóban úgy élni, ahogyan mutatjuk.
Ebben persze a külső elvárásoknak is nagy szerepe van, hiszen ha valaki amúgy is belső viszályokkal küzd, akkor nem meri megmutatni sebezhetőségét a külvilág felé, attól félve, hogy még nagyobbat fognak rúgni bele, el fogják utasítani, nem lesznek megértőek vele és senki nem fog segíteni neki. Sajnos a legtöbb esetben valóban egyedül kell megvívni belső harcainkat, és nagy ritkaság az, amikor ehhez hathatós segítséget kapunk akár a közvetlen szeretteinktől, akár másoktól, akik képesek valóban kompetensen segíteni, és nem kihasználni szeretnék a tökéletlenségünket.
Ahogy a pénteki írásban is említettem, a képmutató embereknek először is el kell engedniük azt a kényszerképzetet, hogy tökéletesnek kell lenniük, vagy annak kell látszaniuk, különben nem lesznek boldogok és lemaradnak a jó lehetőségekről. Ha megnyílunk mások felé, és megtanulunk bízni másokban (persze azokban, akik méltók is a bizalmunkra), akkor le tudjuk küzdeni azt a félelmet, ami a sebezhetőségünk elkendőzésére és az ebből fakadó magányra kárhoztat minket. Ha két ember kölcsönösen elfogadja egymás tökéletlenségét, de megtanulják a jót erősíteni egymásban, abból egy erős és termékeny kapcsolat alakulhat ki. ne adjuk fel a hitet abban, hogy nekünk is jut majd egy (vagy több) ilyen, de tegyünk is érte! Lehet, hogy nagyon sokáig kell adni, mire kapni is elkezdünk, de amit teszünk másokkal, az visszajár a karma törvénye szerint.
Még mindig fennáll azonban a kérdés: mihez kezdjünk a démonjainkkal? Az első lépés persze az, hogy felismerjük őket és tudomást veszünk róluk. A második az, hogy kordában tartjuk őket, ami elsősorban szabályozást jelent, nem pedig teljes elfojtást vagy eltitkolást. A harmadik lépés pedig az lesz, amikor megtanuljuk megszelídíteni őket, és az erejüket a személyiségünk építésére fordítani. Ez persze hosszú, fáradságos és számos buktatóval teli folyamat, de nincs más esélyünk, mint elkezdeni, és keresni, kutatni a módját annak, ahogy a fekete és a fehér fokozatosan kikopik és átlátszóvá válik. Patandzsali szerint a jógi karmája se nem fehér, se nem fekete, se nem szürke, hanem mentes a színektől. A lélek eredeti állapotában átlátszó, és képes torzítás nélkül visszatükrözni a tiszta Valóságot.
Ebbe az állapotba sokféle módszerrel, vagy ezek kombinációjával juthatunk el: tanulás, meditáció, Isten felé fordulás, ima, belső tudatosítás, a Kundaliní felébresztése. A jóga eszköztára számos módszert bocsát a rendelkezésünkre, hogy elkezdhessük idomítani a démonjainkat, mígnem a végére kezes bárányok lesznek belőlük. De addig is, lehetőleg ne szabadítsuk őket a világra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése