Tisztázzuk előre, ez nem valamiféle diszkriminatív írás akar lenni a nőkkel szemben, hogy mennyire lúzerek, stb. Hiszen van egy csomó nő, aki boldog párkapcsolatban él, illetve olyan is, aki szingli, de valóban nem érzi magát magányosnak vagy elhagyatottnak. Nem tudok statisztikákat mondani, és sok esetben az, amit egy ilyen kérdésre válaszolnánk nem is biztos, hogy fedi az őszinte valóságot. Számos olyan nő is van, aki benne él egy párkapcsolatban, de igazából magányos, és lehet, hogy ezt még önmaga előtt sem hajalndó beismerni.
A társadalmi elvárások, a megfelelni akarás gyakran elvonják a figyelmünket a valódi problémáinkről és azok gyökereiről, mert a kívülről kapott értékrendeknek szeretnénk megfelelni, és emögött gyakran nem is keressük a valódi, belső tartalmat. A közösségi média mindennapossá válása sem sokat segített ezen a dolgon, mivel ott is általában menőbbnek akar kinézni az ember, mint ahogyan a valóságban érzi magát. Sőt, a facebookozás, instázás, csetelés stb. sok esetben látszólag helyettesíti a valódi kapcsolatokat, a személyes találkozást, az együtt töltött meghitt pillanatokat, az egymásra hangolódást.
Tehát aki éppen felháborodni készül, az ne is olvasson tovább, inkább azok olvassák, akik úgy érzik, hogy ténylegesen van valami űr az életükben, függetlenül attól, hogy mit mutat a látszat. Az első kérdés, ami felmerülhet: na és mi van a férfiakkal? Valóban, vannak magányos férfiak, de nekem valahogy az az érzésem, hogy ha egy férfi valóban szeretné elkötelezni magát egy partnerkapcsolatban, akkor nem kell sokáig keresnie, válogatnia, próbálkoznia, udvarolnia, ha őszintén vágyik erre, akkor viszonylag hamar megnyílnak előtte a női szívek. És ez pontosan azt a tézisemet támasztja alá, hogy a nőknek sokkal nagyobb igényük van a törődésre, menedékre, figyelemre, biztonságra, mint egy férfinak.
A védikus pszichológia és az én élettapasztalatom is ezt támasztja alá. Persze ennek vannak további folyományai is, amit inkább már most leírok, mert ez úgyis közfelháborodást szokott kelteni. Titokban minden nő arra vágyik, hogy megkérjék a kezét, és hogy gyerekeket szülhessen élete párjának. Akinek ez valamilyen oknál fogva nem jön össze negyven éves kora előtt, abba olyan frusztráció szorul, amit akármennyire spirituális, karriermániás, vagy éppen szabadelvű és forróvérű, mindig meg fognak érezni rajta azok, akik már túltették magukat a párválasztás és gyerekvállalás állomásain.
A keleti, és főleg az indiai spiritualitásnak van egy olyan, szerintem nem előnyös hozadéka, hogy a lemondást, a világtól való elvonulást emeli ki, mint a spirituális ösvényen való előrehaladás útját. Ezt pedig sokan, főleg a nők tévesen úgy értelmezik, hogy a párkapcsolat, a család, a gyerekvállalás hátráltatja őket a spirituális fejlődésben. Szerintem viszont azt kell tennünk, amihez inspirációnk van, és a gyereknevelés vagy a háztartás vezetése éppen olyan spirituális felismerésekhez tud vezetni, mint a tétlen magányba való elvonulás. Ha ezt a látszólagos ellentmondást vagy inkább rangsorolást fel tudjuk oldani magunkban, akkor őszintébben el foguk tudni fogadni a vágyainkat is, mert nem fogjuk őket akadálynak tekinteni a fejlődésben, és helyet teremtünk az életünkben annak, amire vágyunk, amit igazán fontosnak tartunk, és nem mások tartanak fontosnak a számunkra.
Szerintem az is egy félrevezető tézis, hogy a megvilágosult személynek nincs szüksége egy társra, hogy teljesnek tudja érezni magát. Vannak olyan emberek, akiknek nincs szükségük társra, de sokkal többen vannak azok, akiknek igenis szükségük van, és ez nem anyagi ragaszkodás. Ha túl sok az elvárásunk önmagunkkal vagy a társunkkal szemben, és "tökéletes" kapcsolatra törekszünk, akkor persze elkerülhetelen a csalódás. De ha megtanulunk örülni a pillanat múlandóságának, és az együtt megélt élménye, az őszintén kifejezett érzelmek látszólagos tökéletlenségének is, akkor sohasem leszünk magányosak, és azt sem fogjuk érezni, hogy a társunknak ki kellene pótolnia valamit az életünkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése