"A szeretet belül van, nem hangzatos, nem mázas, hanem örök és néma. Egy nézésből kiderül. Ha nem derül ki, ott a szerelmes levél sem segít. Aki tanár, az nem vágyik szeretetre, csak tiszteletre. Abban a pillanatban, amikor éhezünk a szeretetre, prostituáljuk a lelkünket."
Bár ez az eszmefuttatás itt a jógaoktatókra vonatkoztatva lett levezetve, én viszontelkanyarodnék a jógaoktató szerepkörétől, és inkább általános emberi vonatkozásban beszélnék a dologról. Más kérdés, hogy nekem az is sántít, ha egy jógaoktató (vagy bárki) tiszteletre vágyik, mert az általában az alázat hiányával párosul és az egóra visszavezethető problémákból fakad. Természetesen mindenki vágyik arra, hogy elismerjék a munkáját, az erőfeszítését, az eredményeit, és csak a legnagyobb spiritualisták képesek tényleg elvonatkoztatni az elismeréstől, vagyis akkor is motiváltak és lelkesek maradnak, ha nem kapnak semmi elismerést, és nem prostituálják magukat azzal sem, ha sok elismerést kapnak.
Ha viszont úgy értelmezzük az oktató-gyakorló kapcsolatát, hogy csak abban az esetben tud megvalósulni, ha a gyakorló tiszteletben tartja a tanár utasításait, hitelességét, rátermettségét stb., akkor ez valóban egy elengedhetetlen körülmény. Hiszen ha a gyakorló nem bízik az oktatóban, kételkedik az útmutatásában, vagy ellenkezik vele, akkor a kapcsolat nem fog megfelelően működni. Tehát a tanulónak kötelessége tisztelni a tanárát (ezt a karatésoknál még erőteljesebben láttam kidomborodni, valószínűleg a japán szamuráj-kultúrából fakadóan), viszont a tanárnak törekednie kell arra, hogy mentessé váljon a tisztelet iránti szomjtól.
Térjünk most vissza a szeretetre, és az utolsó mondatra: ha éhezünk a szeretetre, akkor prostituáljuk a lelkünket. Én eddig elég sokat tanultam a szeretetről, amit a spirituális hagyományban bhaktinak neveznek, és sokféle megfogalmazását megismertem már. Mindezek a benyomások engem arra a következtetésre vezettek, hogy az önvaló eredeti természete a szeretet, vagyis önbecsapás lenne azt képzelni magunkról, hogy nem éhezzük a szeretetet. Ráadásul a szeretet mindig két tudatos lény kapcsolatában tud csak kifejeződésre jutni, legyen az két egyéni lélek, Isten és a lélek, vagy Isten különböző megnyilvánulásai, akár a Prakriti és a Purusa kapcsolata. Bár a Krisna-tudat hagyományában Isten és a lélek kapcsolatát tartják a szeretet tökéletes kifejeződésének, és a száz százalékosan önzetlen szeretet kifejlesztésére buzdítják a hívőt, én nem hiszem, hogy volna olyan lélek, amely huzamosabb ideig szeretni tudna anélkül, hogy viszontszeressék.
Persze a szeretetnek önkéntesnek kellene lennie mindkét oldalról, vagyis ha elvárunk valamit cserébe a szeretetünkért és szolgálatunkért, akkor valóban prostituáljuk magunkat. Viszont meg kell tanulni megnyílni a szeretet előtt és befogadni azt, elfogadni azt, amit az élet ad nekünk viszonzásképpen azért, amit másokkal teszünk önzetlenül.
Az önzetlenség gyakorlásának szerintem nem szabad egyfajta vezeklésbe és önsanyargatásba vagy önvádolásbva torkollnia, mert én sok megkeseredett spiritualistával találkoztam már, akik próbálták megvalósítani a tökéletes szeretetet Isten iránt, és közben nagyon magányosak voltak. Érdekes módon én is egész életemben azzal küzdöttem, hogy igazi barátokra találjak, és amikor úgy éreztem, hogy találtam, akkor rövidebb-hosszabb idő után át kellett élnem azt, ahogy hátat fordítottak nekem.
Az anyagi világban tehát valóban fel kell készülnünk arra, hogy minden kapcsolatunk átmeneti lesz és tökéletlen, és ha sok reményt fűzünk ahhoz, hogy ez vagy az az ember fog minket boldoggá tenni, akkor sok csalódás fog érni bennünket, amiért elsősorban magunkat kell okolni.
Minden esetre én úgy gondolom, hogy a léleknek valóban szüksége van a szeretetre, és nem csak az "elvont" Istenszeretetre, hanem a hétköznapi értelemben vett figyelemre, törődésre, odaadásra is. Ezt mersze nem várhatjuk el, és nem is zsarolhatjuk ki, mert önként kell jönnie, mint ahogy nekünk is önként kell szolgálnunk másokat, a szeretteinket, a családunkat, és mindenkit, akit tudunk. A szeretetet pedig ki kell érdemelni, azáltal, hogy befektetünk mások érzelmi bankszámlájára. Még ha sok is az önző és hálátlan ember, ha ezt kapjuk vissza az élettől, az a saját szívünk tökörképe. A karma mindig megadja azt, amit kiérdemeltünk az erőfeszítésünkkel, még ha nem is azonnal.
A szeretet alapja pedig a tisztelet, vagyis ha nem tudunk önként, elvárások nélkül is tisztelni valakit, akkor nem fogjuk tudni őszintén szeretni sem, mivel a szeretet az egy bizalmasabb, bensőségesebb érzés. Nem könnyű tehát az önzetlen szeretet kifejlesztése, de gyakorolni kell, mert így fogunk eljutni abból az állapotból, amikor azt érezzük, hogy önmagunkban nem vagyunk teljesek és ezért szükségünk van másokra; addig az állapotig, amikor érezzük az egységet az egész univerzummal, és mindenki szeretetét magunkba tudjuk fogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése