Jógás pályafutásom elején én is beleszaladtam abba, hogy egy-két évnyi gyakorlás után mér azt gondoltam, hogy mindent tudok, és van alapom ahhoz, hogy más oktatók munkáját, hozzáértését véleményezzem, kritizáljam, esetleg tiszteletlenül kigúnyoljam. Időközben azonban eltelt tíz év, és ha nem is mondhatom ki egyértelműen, hogy alázatosabbá váltam, de azért valamennyire megértettem, hogy minél többet tanulok a jógáról, annál kevesebbet tudok, annál inkább rájövök, hogy mennyi mindent nem tudok még. Ennek következtében, sokkal kevésbé veszem magamnak a bátorságot vagy érzem a kényszert, hogy másokban felfedezzem a vélt vagy valós hibákat, és főleg szóvá tegyem azokat.
Most is sok dolog van, amivel nem értek egyet, vagy én másképp csinálom, mint a többiek, de ha esetleg érdekel, hogy ők miért úgy tanítják, csinálják azt a dolgot, akkor kulturáltan megkérdezem, hogy mi az oka, és megpróbálom az ő szempontjukból megérteni az álláspontjukat. Így még akár tanulhat is az ember valamit, még ha nem is biztos, hogy nekem ugyanúgy fog működni valami, mint másoknak. Ezt úgy nevezik, hogy a teli pohár vs üres pohár esete. Ha teli a poharad, akkor nem fogsz tudni már több italt tölteni bele, csak kilocsolod a javát ha túlzottan kapálózol vele, miközben a saját igazadat próbálod bizonygatni mindenkinek.
Ha viszont tanulni, fejlődni szeretnél, akkor érdemes üres pohárral menni, vagyis levetkőzni azt a mentalitást, hogy mindent tudsz, és őszinte kíváncsisággal, nyitottsággal kell megközelíteni másokat. Mindig tudunk tovább fejlődni, és mindig szükségünk van további impulzusokra, azért vagyunk itt. Máskülönben, ha már valóban tökéletesek volnánk, akkor nem lennénk itt ebben a világban, hanem beléptünk volna a spirituális valóságba.
De beszéljünk egy kicsit ezekről a megmondóemberekről, a jóga és az edzés Puzsérjeiről! Először is érdemes azzal kezdeni, hogy a kritika lehet hasznos, építő jellegű, és pozitívan megfogalmazott is. Ehhez azonban a kritizálónak rendelkeznie kell a megfelelő szakmai érettséggel és személyes integritással, illetve segítőkészséggel is. Emellett készen kell állnia arra is, hogy a véleményét nem fogják elfogadni, komolyan venni vagy megfontolni. Sőt, előfordulhat az is, hogy ha nem megefelelő alanyt választasz a kritikádra, hogy felháborodik és ellenséges lesz vele szemben, még akkor is, ha valóban a segítő szándék vezérelt.
Az azonban teljesen más eset, amikor rosszindulatú, becsmérlő kritikát fogalmazunk meg, amiből sugárzik az, hogy semmibe vesszük a másik munkáját, szakértelmét. Ilyenkor szinte biztos, hogy nem fogja elérni a célját a kritikánk, főleg, hogy nem is az volt a cél,hogy a másikon segítsünk, jobbítsunk, hanem az, hogy saját magunk alá rendeljük, diszkreditáljuk. Az ilyen megnyilvánulások érzésem szerint saját magát a kritizálót minősítik és általában rosszabb fényben állítják be, mint azt, akit éppen támad. Szóval már csak a saját szempontunkból is meggondolandóak az ilyen kirohanások, ha nem akarunk hosszú távon közutálat tárgyává válni.
Sajnos edzői körökben is gyakran látom a szerintem fölöslegesen ordenáré megnyilvánulásokat, melyekben szinte mindig azt sugallja a "szakértő", hogy mindenki más hülye, csak ő tudja, hogyan kell helyesen edzeni. Ez ugyanakkor szűklátókörűségéről is árulkodik, illetve számomra még sok minden másról is.
Amikor valaki velem vagy akár mással kapcsolatban nekiveselkedik egy rosszindulatú kirohanásnak, akkor én mindig elgondolkodom, hogy mi is lehet a motivációja. Az már a legvégső pont, amikor személyeskedésbe megy át a dolog, mert a kritizáló ilyenkor egyérteműen alátámasztja, hogy kifogyott az érvekből, már csak az "ellenfél" személyének diszkreditálásával, rágalmazásával próbálja alátámasztani, hogy az illető nem hiteles.
Szóval én ilyenkor arra gondolok, hogy az illetőt az irigység, szakmai féltékenység, és az önmagában való bizonytalanság motiválja tudat alatt. Ezt angolul "insecurity"-nek nevezik, és nem csak azt jelenti, hogy valójában nem vagyunk biztosak a saját igazunkban, hanem azt is, hogy az adott dologba vetett fanatikus hitünk bizony még elég törékeny ahhoz, hogy fenyegetve érezzük egy másik álláspont lehetséges igazától. Nem tudom, hogy ez mennyire volt követhető, de a lényeg az, hogy ha agresszíven támadom a másikat, és félelmet akarok kelteni benne (például "ahogy te edzel vagy jógázol, az sérülésveszélyes" stb.), azzal a saját félememet igyekszem leplezni. Magyarul inkább a másik féljen tőlem, mint én tőle. A nagy diktatúrák mindegyike a félelmen alapult, és általában egy olyan személy volt a hierarchia csúcsán, aki nem bírta a kritikát, tele volt gátlásokkal, frusztrációkkal és félelmekkel, és ugyanakkor elég karizmatikus és rosszindulatú volt ahhoz, hogy megtanuljon másokat manipulálni és félelemben tartani.
Nos, rólam mindenki tudja, hogy a manipulációt nem bírom, és így a megfélemlítést is elítélem. Lehet másokon segíteni, ha hagyják, de igazából mindenkit arra kell nevelni, hogy a saját józan eszét használja arra, hogy megtanulja megkülönböztetni azt, ami hasznos a számára attól, ami haszontalan. És ez az emberekkel is így van, akikkel körülvesszük magunkat.
Akkor járunk a legjobban, ha őszinte, nyitott, segítőkész emberek vannak körülöttünk, akik megmondják, ha hülyeséget csinálunk, de nem veszik el az önbizalmunkat, és nem félemlítenek meg, hanem motiválnak arra, hogy a legjobban tudjuk kihozni önmagunkból. Ehhez persze nekünk is nyitottnak és alázatosnak kell lennünk, de ugyanakkor nem kell feladni az egyéniségünket és elveszíteni az önmagunkba vetett hitet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése