Padló

Ismét itt egy motivációs bejegyzés :-) Mindig az Élet adja a legnagyobb pofonokat, ha úgy tetszik, a Karma. És van, amikor nem is számítunk rá. Persze a váratlan kedvező fordulatok fölött az ember általában könnyebben napirendre tér, mint a balszerencse fölött. Néha el sem hisszük, hogy ez valóban velünk történik, hogy sokadjára ismét padlóra küldött az élet. Ilyenkor két választásunk van. Mindig. Vagy ernyedten belecsúszunk az áldozat szerepébe, vagy még egyszer felállunk, összeszedjük magunkat, és küzdünk tovább, megtanulva a leckét, megrősödve a megpróbáltatástól. 

Kétségkívül az áldozat szerepe könnyebb, mert mutogathatunk másra, hibáztathatunk másokat a szerencsétlenségünkért és sajnálhatjuk magunkat, vagy megpróbálhatjuk sajnáltatni magunkat másokkal. De az a helyzet, hogy ettől senkinek sem lesz jobb. Az áldozat ugyanis örök vesztes. Még a segítséget is habozik elfogadni attól való félelmében, hogy esetleg kiesik az áldozat szerepköréből. Az áldozatnak nem kell felelősséget vállalnia semmire, ő csak a körülmények szenvedő alanya, ezért a gyenge jellemű ember könnyen elkezd ragaszkodni ehhez a szerephez.

Tehát ahhoz, hogy el tudjuk fogadni a segítséget, jótanácsot másoktól, meg kell lennie bennünk a küzdeni akarásnak, az elszántságnak, hogy szembeszállunk a nehézségekkel, keresztülverekedjük magunkat rajtuk, és felelősséget vállalunk a döntéseinkért, akkor is, ha helyesek voltak, és akkor is, ha hibát követtünk el. 

Újratervezni és újra nekiszaladni a problémáknak még mindig jobb, mint semmit nem csinálni. A tétlenségnek is van egy hátulütője: vannak olyan problémák, amik nem szűnnek meg annak a hatására, hogy nem kezdünk velük semmit, hanem egyre jobban növekszenek. Canakya Pandit is azt mondta, hogy a betegséget, adósságot és a tüzet nem szabad elhanyagolni, mert elharapóznak. 

És ez majdnem minden problémára igaz. Kettő dolgot tehetünk: vagy megoldjuk, bármilyen nehéz is, vagy megmarad. Magától nagyon ritkán fog megoldódni bármi is. Ha pedig azt várjuk, hogy valaki más majd megoldja, akkor könnyen csalódhatunk.

Én sohasem szerettem valaki másra várni, vagy rajtam kívül álló körülményekre bízni az életemet. Ilyenkor az embert az frusztrálja, hogy nem tehet semmit, és ki van szolgáltatva a bizonytalanságnak. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a levegőben lógni sokkal rosszabb, mint padlóra kerülni. A padló legalább megtart, és amekkora erővel elrugaszkodunk tőle, olyan magasra tudunk ugrani.

Amikor 2011-ben Thaiföldön jártam, összeeresztettek egy orosz gyerekkel, hoyg sparringoljuk. Hihetetlen hosszú karjai voltak, de szerencsére elég lassan hadonászott velük. végül így is betalált egy parasztlengőssel, mert nekem megvolt az a rossz szokásom, hogy leereszettem a bal kezemet a fedezékből, amikor a jobbal ütöttem. Szólt is emiatt elégszer az edzőm, még meg is pofozott. Szóval végül bekaptam a nagy fülest, és el is terültem a ringben. Ilyenkor egy kellemes érzés keríti hatalmába az embert, ahogy zuhan a padló felé, és abban az egy másodpercben szinte megáll az idő. Kellemes volt megpihenni a padlón, mert tudtam, hogy lejjebb nem kerülhetek. 

De egy másodperc múlva újraindult a filmszalag, paskolgattak, élesztgettek, és fel kellett állni és tovább edzeni. Felálltam és magköszöntem az ellefelemnek, hogy az eszembe véste: soha ne eresszem le a kezemet, még ha lassú is az ellenfelem, mert bármikor betalálhat. Azóta abbahagytam a Thaiboxot, de az életben akkor is számtalan küzdelmet kell megvívni, és SOHA NEM ADHATJUK FEL! Mindegy, hogy nyerünk vagy veszítünk, vagy éppen padlóra küldenek, újra fel kell állni, és küzdeni tovább. Ami nem öl meg, az megerősít, ha pedig megöl, akkor visszatérünk a következő életünkben, és újra nekiszaladunk a feladatnak! Aki feladja, az sohasem győz, a győztesek pedig sohasem adják fel!