Néha elolvasok egy-egy cikket az Elephant Journalon, de nem tudom eldönteni, hogy a szerzője komolyan gondolja, vagy csak sznobságból írja, amit ír. A legújabb cikk címe, amit olvastam: "3 ok, amiért az Ashtangát utálják a legtöbben". Nos, nekem az alapfelvetés is gondot okoz, hiszen ha valaki elmegy egy Ashtanga órára, és nem tetszik neki, akkor legfeljebb nem jár, és azt mondja, hogy egy másik jógastílus jobban bejön neki. De utálni valami olyasmit szoktunk, ami zavar, vagy amit károsnak tartunk.
Az első gondolatban mindjárt azt nehezményezi a szerző, Hanna Bier, akinek a neve, a profilképe és az önmagáról írt sorai is sugározzák a sznobizmust, de mindegy, nem akarom bántani, mert igazából nem ismerem, és azt sem tudom, hogy mióta gyakorolja az Ashtangát; szóval azt nehezményezi, hogy mennyivel népszerűbb a Bikram vagy a Vinyásza Flow, mint az Ashtanga. Nos, hát nálunk nem így van, hiszen minden valamire való jógastúdióban most már vannak Ashtanga órák, szinte már azt mondanám, hogy sok is van belőle.
Hanna három okot sorol fel, ami miatt könnyű megutálni az Ashtangát. Szerinte az első, hogy ez nem egy fizikai gyakorlás. Itt valahogy megint elüt a véleményünk, persze ismerem én is ezt a "mozgó meditáció" meg "szárnyalj a pránával" maszlagot, de azért a legtöbb ember igenis a saját fizikai rezgésszintjére fordítja le a gyakorlást, és én inkább azt érzem beleerőltetésnek, hogy a sérülések, amiket az egyoldalú erőltetés közben szereznek a gyakorlók, a spirituális defektjeikre mutatnak rá, mintha az Ashtanga gyakorlás holmi önkorbácsolás lenne, ami közelebb visz bennünket a bűnbocsánathoz és a megvilágosodáshoz.
Maradjunk a realitás talaján: az Ashtanga közben szerzett sérülések a helytelen és egyoldalú gyakorlásból fakadnak, és nincs bennük semmi misztikus vagy tanító jellegű, legfeljebb önnön ostobaságunkra és konokságunkra hívják fel a figyelmet, valamint arra, hogy az egónk nem hajlandó elengedni a "tradicionális" gyakorlási formát, mert hogy ezáltal űbermenschnek érezhetjük magunkat. Gyakran eszembe jut az, hogy az Ashtangások olyanok a jógások között, mint a crossfitesek a sportolók között, de ezt a hasonlatot most nem fűzném tovább...
Nem hiszem, hogy bármelyik másik gyakorlási módszer vagy jógastílus lassabban vagy kevésbé hatékonyan visz az önmegvalósítás felé, mint az Ashtanga. Inkább pontosan azt gondolom, hogy az erősebb fizikai mozgásigényű, nyughatatlan radzsaszikus elméjű jógik kedvence, akik képtelenek öt légzésnél tovább elidőzni egy pózban, és utána feltétlenül szükségét érzik egy vinyásza végrehajtásának, ami körülbelül egy kalapácsvető dobásának megfelelő energiamennyiséget emészt fel testsúly-kilogrammra levetítve. Nem mintha én nem élvezném és szeretném az Ashtangát, csak úgy mondom :-).
A második érv az, hogy az Ashtanga nagyon nehéz, és főleg amiatt a szerző szerint, hogy mindig ugyanazt kell csinálni, és a legnehezebb pózoknál kell elidőzni hónapokig, mielőtt továbbléphetnél. A szememben ez nem más, mint erőltetés. Méghozzá a kreativitásunk, az egyéni szabadságunk beleerőltetése egy gépezetbe, amit ha kibírunk, akkor tökéletesnek tekinthetjük magunkat. Csakhogy nem egy és nem kettő Ashtanga zombit láttam már, aki olyan elvakultan hirdette az igéjét, mint egy amerikai újkeresztény prédikátor, aki Krisztus erejével a kezében hanyattvágja az embereket. Szerény kis renitens véleményem szerint az átlagember pontosan arra vágyik, hogy gépként kezeljék őket és egy kaptafára szabjanak mindenkit, mert FÉLÜNK az egyéniségünk kibontakozásától, mert nem tudjuk, hogy hová visz az út, amit magunknak kijelölünk, és ahol magunknak kell vállalnunk a felelősséget a lépéseinkért és megnyilvánulásainkért.
A harmadik érv az, hogy az Ashtangát nem lehet "nassolni", vagy nem tudom, hogyan fordítsam a "binging" kifejezést. Itt nekem megint az jön elő, hogy alá kell vetni magunkat a darálónak, mert az Ashtangát nem lehet élvezni, nem lehet kedvtelésként, vagy szenvedélyből csinálni. Elképzelhető, hogy az eseti jóga-látogató nem fog rászokni, bár én ismerek sok heti-egyszer-ashtangázót is, és semmi bajuk vele. Az már inkább a függőség kategória, amikor valaki a polgári foglalkozása és egyéb teendői mellett minden reggel hétkor ott van a Mysore gyakorláson. Mert igenis az Ashtanga tud függőséggé válni, ami mindenkiből azt hozza ki, ami benne van. Egy függő természetű személyt nem fog felszabadítani a függőségei alól, legfeljebb megváltozik a függőségek minősége. Egy életvidám személyt nem fog depresszióssá tenni, de egy depressziósat sem fog életvidámmá. Vagyis azt kell megérteni, hogy az Ashtanga nem egy csodaszer, ami mindenkiből kihozza a legjavát, az értéket. Van, akiből az egót hozza ki, és van, akiből a konokságot. Van, aki megkeményedik tőle, és van, akit szétmorzsol.
Úgyhogy egy kicsit megtévesztő dolog azt mondani, hogy az Ashtanga egy spirituális folyamat, amit mindenki biztonsággal gyakorolhat. Van, aki belekóstol, sőt, bele is merül, és sok-sok év után rájön, hogy másra (is) szüksége van, vagy éppen megállapodik egy másik jógastílusnál, ami jobban passzol az egyéniségéhez. Sok olyan oktató van, említsük akár David Life-ot, Matthew Sweeneyt vagy Simon Borg-Oliviert, akik az Ashtanga ösvényén elindulva végül saját irányzatot alapítottak, és szerintem jól tették. Az, aki még mindig az által kiválasztott irányzat abszolútizálására törekszik, még igencsak az elején jár a spirituális ébredezésének, és nagyon sok benne a szoláris prána, amit az erőteljes Ashtanga gyakorlás általában még fel is erősít. Szóval a "Make You or Break You" hozzáállás helyett talán célravezetőbb kipróbálni, megismerni, és kivenni belőle azt, ami valóban nekünk szól, de nem leragadni annál a klisénél, hogy tökéletesen meg akarunk felelni egy rendszernek, amit nem is földi emberekre szabtak.
2 megjegyzés:
Mindenkinek más az útja, mindenkinek más válik be. Te az astanga istenítését nehezményezted a cikkben, pedig te is ugyanezt csinálod, csak fordítva :) Minden csak úgy jó, ahogy te gondolod/csinálod/írod. Miért baj az, ha vki spirituális gyakorlatként tekint az astangára és elkötelezetten gyakorolja? Neked nem jött be, de lehet, hogy másnak igen. Nekem a rendszeres reggeli gyakorlás segít, hogy fegyelmezett maradjak, és ne zuhanyjak vissza a depresszióba - a levertségbe, tompaságba, tunyaságba.
„Az már inkább a függőség kategória, amikor valaki a polgári foglalkozása és egyéb teendői mellett minden reggel hétkor ott van a Mysore gyakorláson."
Miért lenne függőség? Ha nem megy az egyéb dolgai rovására, akkor ez teljesen rendben van szerintem. Ha vmit szeretsz, azt ugye mindennap szeretnéd csinálni, és persze mindenkinek arra van ideje, amire szakít. Nekem a mindennapos reggeli gyakorlás annyi áldozattal jár, hogy este tízkor le kell feküdnöm aludni - sokáig fentmaradások, bulik kilőve. De vajon melyik az egészségesebb: az éjszakázás vagy a rendszeres jóga? :)
Annyi megjegyzésem lenne ehhez, hogy a hölgy három olyan okot sorol fel, ami miatt mások nem szeretik az ashtangát. Majd azzal folytatja, hogy ő mennyire szereti, és hogy mások számára is milyen hasznos lehet, ha túllép az előítéleteken és a saját határain, gyakorol, és végre szembenéz azzal, amivel szembe kell néznie. Ez nem egy negatív írás :)
Megjegyzés küldése