Nincs szükséged gurura!

Több olyan kommunikáció is lezajlott a napokban körülöttem, aminek hatására úgy gondoltam, hogy mégis megírom az álláspontomat a guru-kérdéssel kapcsolatban, legalábbis ami a jógát illeti. Bár már többször írtam erről a témáról, még mindig azt tapasztalom, hogy a legtöbb embernek, aki a jógával vagy a spiritualitással kapcsolatba kerül, meglehetősen homályos elképzelései vannak a guru-mester-jógaoktató fogalmakról, és néha ezeket felcserélhető módon használják vagy értelmezik. 

Amikor a modern értelemben vett nyugati jóga-gyakorlásról beszélünk, akkor minden gyakorlónak fel kell tennie magának néhány kérdést, mielőtt tisztázni tudná önmagában, hogy szüksége van-e gurura vagy pontosan mire is van szüksége. Ezek főként a következő kérdések:

"Mi a célom a jóga gyakorlásával?"
"Érdekel-e a jóga elméleti és filozófiai háttere?"
"ismerem-e a jógikus életmódot, és hajlandó vagyok-e követni?"

Ugyanis, ha csak ez egészség megőrzése céljából gyakoroljuk az ászanákat, vagy éppen sport gyanánt, és nem nagyon érdekelnek a jóga magasabb ágai és elméleti háttere, illetve a jógikus életmód elvei, akkor valójában egy olyan jógaoktatóval is nyugodtan beérhetjük, aki jártas az ászanák gyakorlásában és oktatásában, sőt, az sem bűn, ha időnként váltogatjuk az oktatókat, akiknek az órájára járunk, vagy esetleg egyéni gyakorlást fejlesztünk ki a saját igényeinknek megfelelően.

Itt egy mellékszálat fűzzünk bele a dologba: ha egy oktató az oktatását az ászanára korlátozza, szerintem akkor is alapvető elvárás vele kapcsolatban, hogy gyakorolja is őket, ne csak tanítsa. Erről is volt vita a napokban. El tudnánk-e képzelni, hogy Krishnamacharya, aki szigoráról és tanítványaival kapcsolatos magas elvárásairól volt híres, hozzájárult volna ahhoz, hogy egy tanítványa jógát oktasson úgy, hogy nincs meg a napi rendszeres gyakorlása? Valószínűleg nem helyeselte volna, szóval akkor tiszta a lelkiismeretünk, ha azt tanítjuk, amit gyakorolunk, és azt gyakoroljuk, amit tanítunk. Én úgy vagyok vele, hogy nem becsületes dolog többet követelni a tanítványainktól, mint amennyire mi magunk is hajlandóak vagyunk.

Ezen a szálon folytatva, nyilvánvaló, hogy ha a pránájámát vagy a meditációt akarjuk tanítani, akkor minimum az, hogy mi magunk is rendszeresen gyakoroljuk, és nem csak az észt osztjuk ezzel kapcsolatban. A tudás hiteles átadásának alapvető feltétele, hogy mi magunk is átéltük azokat a tapasztalatokat, amiket a jóga adott ágában való jártasság okoz.

Mindezek ellenére, hogy sokan csak egy-egy aspektusa iránt érdeklődnek a jógának, valahogy divatossá vált az, hogy egy-egy jógaoktató "rajongóivá" válnak, ami körülbelül ugyanazt takarja, mintha egy rokczenésznek vagy filmszínésznek a rajongói vagyunk. Általában összerakunk magunkban egy idealizált képet az adott oktatóról, amibe beleképzelünk mindenféle dolgokat, ami szerepmodellé teszi az illetőt a szemünkben, mit sem törődve azzal, hogy mennyi kapcsolata van a valósággal annak a képnek, amit festettünk. 

Én magam is sokszor kerültem már hasonló keretbe valakinek a képzeletében, aztán amikor kiderült a számára, hogy nem illek bele a keretbe, akkor "csalódott" bennem, holott eleve nem is ismert egyáltalán. Ez megtörtént akkor, amikor feladtam krisnás lelkészi pályafutásomat, amikor elváltam, és úgy látszik, hogy most is megtörténik, amikor a jóga mellett egyéb edzéseket is végzek, mert "egy jógásnak nem illik". A másik probléma ezzel a bálványosító intézménnyel, hogy teljességgel egyoldalú, vagyis amíg a "rajongók" illúziója sértetlen, addig nem is tudsz róla, hogy mit képzelnek rólad, csak akkor jönnek panaszkodni, amikor csalódnak, és akkor szerzel tudomást róla, hogy ez és ez a közeli vagy távoli ismerősöd "Mesterének" választott. Erre nehéz reagálni, mert aki konkrét segítséget és útmutatást kér tőlem, annak szívesen megadom, de rá bízom, hogy mit kezd vele, és nem tekintem az ilyen közeledést valamiféle elköteleződésnek az ő részéről, ami feljogosít engem arra, hogy valamilyen módon rendelkezzem fölötte.

Egy kicsit elméletibb vizekre kanyarodva, Patandzsalit tekintjük a rádzsa-jóga vagy astanga-jóga atyjának. Ő azonban egyetlen árva szóval sem említi a Jóga-szútrában azt, hogy egy guru követése nélkül elfelejtheted a sikert a jógában. A rádzsa-jóga sokkal inkább az egyéni erőfeszítésre alapozza a sikert, mint akár a tantra, akár a bhakti-jóga, melyek jócskán hozzá lettek keverve a jóga iskoláihoz z utóbbi évszázadokban. Mindkét rendszerben a guru kegye központi szerephez jut. A tantrában a guru az, aki a saját spirituális erejével felébreszti a szunnyadó Kundalinít a tanítványban, és segít neki átszúrni a tudatlanság és ragaszkodások különböző rétegeit. Ezt a folyamatot saktipátnak nevezik, és a modern időben nem sok olyan tisztaságú tantra-guru van, aki valóban képes ezt megtenni. 

A bhakti hagyományban az odaadás és önátadás az alapvető lelki folyamat, amit Isten valamely személyes formája iránt gyakorol a hívő. Ezekben a hagyományokban a guru Isten képviselője, és ezért a tanítvány szinte teljes engedelmességgel tartozik a gurunak, és az élete minden aspektusát alá kell rendelnie neki. 

Én is benne voltam egy ilyen kapcsolatban, és nem hibáztatom a gurumat semmivel, hiszen ő úgy cselekedett, ahogyan a hagyomány megkövetelte. Nem tudom azonban, hogy a divatból gurut elfogadni akaró jóga-növendékek közül hányan állnak készen arra, hogy a guru határozza meg a számára, hogy hol lakik, kivel házasodik össze, mikor lehet gyereke, milyen foglalkozást űzhet, és mire költheti a pénzét. Ha valaki úgy érzi, hogy igen, akkor is felmerülhet a kérdés, hogy miért akarja valaki másra átruházni a felelősséget az életét érintő legfontosabb kérdésekben. Nem valamiféle menekvés-e ez? Pedig ez lenne a tradicionális modell, amit, valljuk be őszintén, már Indiában is nagyon kevesen követnek.

Szóval maradjunk annyiban, hogy valóban érdemes tanártól tanulni a jógát, és ha úgy érzed, hogy egy tanártól már nem kaphatsz többet, vagy nem azt kapod, amire szükséged van, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül, nyugodtan továbbállhatsz, és keresheted a következőt. A tanár és tanítvány közötti kapcsolat mindig egy időben korlátozott dolog, ami egy bizonyos célt szolgál. A tanító tulajdonképpen olyan, mint egy révész, aki átsegít a folyón, aztán mész tovább. Ennyi a szerepe, és nem több. Nem kell ezt túlmisztifikálni, tóldramatizálni, mert az ember hajlamos mindent telepakolni érzelmekkel, és olyan szerepkörökkel felruházni a másikat, aki iránt ráadásul még rajong is, amit nem feladata betölteni. 

Végezetül hadd adjak egy példát a tanító és tanítvány kapcsolatára, ahogyan én ezt megélem. Az Ashtanga-oktatók közül Manju Jois a kedvencem már évek óta. Amikor csak Magyarországra jön, mindig elmegyek a workshopjaira, még ha évről évre nagyjából ugyanaz is történik rajtuk. Látszik, hogy szereti, amit tanít, ért is hozzá, megvannak a show-elemek is az oktatásában, és valószínűleg még gyakorlja is, bár saját szememmel nem láttam. De hetven éves létére elég jó kondiban van, biztos nem dzsoggingolni szokott reggelente. 

Lehetnének abszolútizált elképzeléseim és elvárásaim vele kapcsolatban, de nincsenek. Ahhoz már túl sok indiai jóga-gurut láttam, hogy földreszállt angyalnak képzeljem. Egyik tanítványát vette feleségül, egy amerikai nőt, ami miatt az apja ki is tagadta. Nem titkolja, hogy szereti a pénzt, és szeret a családjára költeni. Így  workshopjai sem olcsók. Még az sem zavar, hogy reggelente Nescafét iszik Mysore óra közben, és bételt rág. De legalább vegetáriánus, és egy Amerikában élő indiaitól már ez is nagy dolog. Elmegyek a workshopjára, lelkes leszek gyakorolni meg a védikus mantrákat énekelni meg pránájámázni, úgy akarok megöregedni, mint ő, és mindenki boldog. Nem szólunk bele egymás életébe, nem ítélkezünk egymás felett, nincsenek elvárásaink egymással szemben. Ennyi a történetem, és éppen ezért nem szeretem senki tanítványának nevezni magamat, és azt sem szeretem, ha valaki a gurujának nevez. Én átadom, amit tudok, és befogadom, amit tudok, kötelezettségek nélkül. No strings attached.