A fel nem ismert szükségszerűség

Létezik egy mondás, mely szerint a véletlen fel nem ismert szükségszerűség. Vagyis a dolgok nem ok nélkül történnek az életünkben, hanem minden eseménynek létezik egy oksági láncolata, mely végül az esemény bekövetkeztéhez vezet. Ez összhangban áll az ind filozófia karmatanával, azonban ne feledjük, hogy a velünk kapcsolatos történések mindig dinamikus kapcsolatban állnak a személyiségünkkel, a döntéseinkkel. Vagyis a determinizmus, a sors-szerűség gondolata sem céravezető, és nem is írja le adekvát módon a karma működését.

A determinizmus filozófiája ugyanis egy kibúvó az alól a felelősség alól, ami minket terhel sorsunk alakításában, és puszta szenvedő alannyá, áldozattá redukálja a szerepünket. Ez sokak számára kényelmes megoldásnak tűnhet, de szerencsére az univerzumban minden jelenségnek nem csak oka, hanem célja is van, ebben az esetben viszont a karma egy céltalan, automatikus rendszer lenne, amelynek működése megjósolhatatlan és értelmezhetetlen lenne. Hiszen látjuk, hogy az élet „nem igazságos”, vagyis nem mindenkivel ugyanaz történik. Van, aki látszólag jobban jár, és van, aki szerencsétlenebbül. Erre szoktuk azt mondani, hogy „ezt dobta a gép”, ezzel is negálva saját döntéseink szerepét abban az élethelyzetben, amiben jutottunk.

A valóság azonban az, hogy a visszahatások, ha úgy tetszik, következményke láncolata lépésről lépésre a saját döntéseink, hozzáállásunk alapján változik, és csak azután válik visszavonhatatlan valósággá, miután megtörtént. Régebben sokat foglalkoztam a védikus asztrológiával, de mostanában abbahagytam, mert az is túlontúl determinisztikus hangulatot keltett bennem a saját életem történéseivel és mások életeseményeivel kapcsolatban.

Természetesen az a hozzáállás sem célravezető, amikor homokba dugjuk a fejünket, és elmenekülünk a közelgő problémák, megoldandó feladatok, meghozandó döntésekés azok várható következményei elől. Hiszen ezek a következmények nagyjából kiszámíthatóak azért, és attól még be fognak következni, hogy nem veszünk tudomást róluk.

Tehát fontos dolognak tartom azt, hogy értelmezzük a saját életünk történéseit, méghozzá abból a szemszögből, hogy mit is tanulhatunk egy-egy életeseményből. Ha nem is tudjuk utólag megváltoztatni a helytelen döntéseinket, vagy helyrehozni egyes hibáinkat, mégis fontos az, hogy tanuljunk belőlük, és legközelebb tudatosabban, bölcsebben viselkedjünk, amikor ugyanaz a helyzet megismétlődik. Számomra a karma nevelő-tanító aspektusa a legfontosabb, ez pedig mindig működik. Mindenből lehet tanulni, és még ha esetleg nem is tudunk befolyásolni egy eseményt úgy, ahogyan szeretnénk, a hozzáállásunk megválasztása mindig a szabad akaratunk hatáskörében marad.

Az introspektív ember a másokkal történő dolgokból is tud tanulni, ebben az esetben azonban vigyázni kell arra, hogy ne ítéljünk meg másokat, nem skatulyázzuk be őket, és a velük történteket elsősorban saját magunkra alkalmazzuk. Még fontosabb azonban, hogy a saját életünkben tegyünk rendet, sé megtanuljuk értelmezni azt, ami történik velünk. Sok esetben a kirakós játék darabkái csak hosszabb idő után kerülnek a helyére, és ezért néha türelemmel kell lennünk. Mégsem elég az, ha csak éljük az életünket, és nem értelmezzük, tudatosítjuk azokat az élményeket, amik bennünket érnek. Ehhez meg kell tanulni párhuzamosan használni a racionális és intuitív elménket is, hiszen ha csak az egyik üzemmód segítségével próbáljuk feldolgozni a minket érő hatásokat, akkor csak az érem egyik oldalát fogjuk látni.

Az elme működésében három tendencia jelenik meg dominánsan, és ezek jelenléte a spirituális fejlődés által módosítható. Alaphelyzetben a tamasz (tudatlanság) vagy radzsasz (szenvedély) minőségei dominálnak. A tamasz hatására az ember elmulasztja az életeseményei tudatosítását, így újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, amelyekből tanulnia kellett volna, egy helyben jár az egyedfejlődés szempontjából. A radzsasz dominanciája azt eredményezi, hogy túlzottan ragaszkodóvá, célorientálttá válunk, és nem tudunk túllépni bizonyos rögeszméinken, még ha a helyzet meg is kívánná. A radzsaszikus ember ujjong, ha megkap valamilyen eredményt, és kétségbe esik, ha elveszíti azt. Így állandóan a múltban és a jövőben él, és felszínes marad a kapcsolata a jelennel. Ezzel szemben a kívánatos minőség a szattva, vagyis a jóság kiegyensúlyozott minősége volna, mely lehetővé teszi azt, hogy ragaszkodások nélkül analizáljuk azt, ami történik velünk, és a konkrét (pozitív vagy negatív) karmikus eredméyneken túl a tanulási. Önfejlődési, tudatosodási folyamatra koncentráljunk.

Ezárt mondják a jógában azt, hogy ha a jógi a szamádhi állapotába kerül, akkor megáll a légzés, megáll az elme, és tulajdonképpen megáll az idő is. A változások ellassulnak, és egy állandósult állapot felé törekszik a jógi, mely a külső szemlélő szempontjából egyfajta „elszállt”, jelen-nem lévő, passzív helyzetnek tűnik, viszont a jógi a teljes tudatosságot és az univerzummal való eggyé válást éli meg, anélkül, hogy felvenné annak színeit, mintáit, változásait. A szamádhihoz vezető útnak azonban fontos részét alkothatja a mindennapi eseményeink, karmikus történéseink tudatosítása. Ezárt nem érdemes egyfajta menekvésként tekinteni a spirituális felszabadulásra, hiszen amíg nem rendeztünk le mindent megnyugtatóan az anyagi síkon, addig nem függeszthetjük fel ebben az univerzumban játszott látszólagos szerepünket sem. A szerepünkkel ugyanis nem másokat szórakoztatunk, hanem elsősorban önmagunkat ébresztjük rá a végső igazságra. Érdemes tehát meglátni, megkeresni minden kis apró történés lényegi mondanivalóját, és így egy-egy tudatosult élménnyel lépésről lépésre közelebb kerülünk a Végső Valóság megismeréséhez.