A Szívességbank

Mostanában abbahagytam a Coelho-idézetek posztolgatását a Facebookra. Sok gondolata volt, ami megihletett, de a Fény Harcosánál már kezdtem én is besokallni egy kicsit a vége felé. Mindennek ellenére még mindig Coelho a legnépszerűbb író világszerte, és valószínűleg a jövőben megjelenő könyveit is el fogom olvasni. Nyilvánvaló, hogy ha valaki népszerű, akkor sok mindenkinek a nyelvén tud megszólalni, sokak számára hordoz mondanivalót, és így egy bestseller, még ha spirituális mondanivalót is hordoz, menthetetlenül giccsessé válik valahol. 

Ennek ellenére operáljunk tovább azzal a módszerrel, amivel én eddig is tettem: olyan kifejezéseket, gondolatokat vettem át tőle, amik nem újak ugyan, mégis úgy fogalmazta, ha tetszik, újradefiniálta őket, ami érthetőbbé, megfoghatóbbá tette számomra az adott elképzelést. Az egyik ilyen fogalom, ami megragadta a figyelmemet, a Szívességbank volt.  Ezt a koncepciót a Zahír című regényében fejti ki:

„A Szívességbank a világ leghatalmasabb bankja. Mindenütt jelen van. Mondok egy példát: tudom, hogy magából még lesz valaki, nagy befolyásra fog szert tenni. Tudom, mert valaha én is ilyen voltam, mint maga: ambiciózus, független, tisztességes. Ma már nincs bennem annyi energia, mint akkor, de magának segíteni akarok, mert nem tudok és nem akarok megállni, nem akarok nyugdíjba vonulni, harcolni akarok, folytatni akarom ezt az izgalmas küzdelmet, aminek a neve: élet, hatalom, dicsőség. Ezért elhelyezek a számlájára egy összeget, de nem pénzt adok magának, hanem kapcsolatokat. Bemutatom magát ennek-annak, megkönnyítem az ügyeit – amennyiben tisztességes ügyekről van szó, természetesen. Maga pedig tudni fogja, hogy tartozik nekem, holott én soha nem fogom behajtani magán ezt a tartozást.

És egy napon majd kérek magától valamit, mondhat rá nemet, de tudja, hogy tartozik nekem. Megteszi, amire kérem, én pedig tovább egyengetem az útját, mások is megtudják, hogy becsületes ember, és ők is tesznek a számlájára – soha nem pénzt, mindig kapcsolatokat, mert ez a világ kapcsolatokból áll, semmi másból. Majd ők is kérnek magától valamit, maga pedig segít mindenkinek, akitől támogatást kapott. Ahogy telik az idő, egész kiterjedt hálózatra tesz szert a világban, ismerni fog mindenkit, akit ismernie kell, és egyre befolyásosabb lesz.

A Szívességbank azonban ugyanolyan kockázatokkal jár, mint minden más bank. Maga esetleg nem teszi meg a szívességet, amire kérem, mert úgy érzi, hogy annak idején azért segítettem, mert maga megérdemelte, mert maga a csúcs, és mindannyian fejet kell hajtanunk a tehetsége előtt. Rendben van, megköszönöm, és megkérek másvalakit, aki szintén tartozik nekem, de ettől a pillanattól kezdve az egész világ tudni fogja, anélkül, hogy bármit mondanék, hogy magában nem lehet megbízni. Lehet, hogy egy darabig még gyarapszik, de nem fog mindent elérni, amit akart. Aztán egyszer csak elkezd hanyatlani, mert nincs tovább, eljutott valameddig, de tovább nem tud lépni, örül is, meg szomorú is, s lehet, hogy nem lesz egészen frusztrált, de akkor sem tudta tökéletesen megvalósítani magát. Nem is hideg, nem is meleg, hanem langyos, és a langyos dolgok íztelenek.”

Nos, én úgy látom, hogy a világban vannak haszonelvű emberek, és vannak önzetlen emberek. Nyilván ez utóbbiak vannak kevesebben. Viszont az, aki mindig számítóan, önnön érdekeit szem előtt tartva cselekszik, általában nehezebben lesz boldog, mint az, aki önzetlenül cselekszik. Miért? Nem azért, mert az egyik vagy a másik kevesebbre fogja vinni, vagy kevésbé térülnek meg a Szívességbankba helyezett befektetései. Egészen egyszerűen azért, mert a haszonelvű ember önző, és sohasem elégedett azzal, amit elért. 

Ezzel szemben, ha valakinek sikerül túllépnie az önzésén (és erre igazából bárki képes, ha elhatározza, és dolgozik rajta), az ajándékként éli meg az élet minden egyes napját. Őt már az is boldoggá teszi, ha segíthet valakin, és nem méricskéli önmagában, hogy az illető megérdemli-e ezt, vagy nem, meg fog-e térülni a belé fektetett energiája. Igen, vannak megbízhatatlan emberek, és vannak olyanok, akik hálátlanok, és visszaélnek a bizalmunkkal. De ez soha nem tartson bennünket vissza attól, hogy segítsünk valakin, ha megtehetjük. Mert a Szívességbank igazából azt jelenti, hogy a saját karmánk számlájára helyezünk el befektetéseket, és ezeket valamikor a jövőben kamatostul vissza fogjuk kapni. Ha kedvezőek voltak, akkor kedvező formában, ha pedig inkább elfogadtuk a kölcsönt, de nem fizettük vissza, akkor le kell majd róni az adósságunkat valamikor a jövőben. 

A bizalom kérdése egy érdekes dolog ebben az idézetben. Valóban nehéz bízni másokban, és egy jóindulatú ember azzal kezdi, hogy megelőlegezi a bizalmat a másiknak, addig, amíg az nem bizonyítja be azt, hogy megbízhatatlan. Enélkül úgy vélem, egyetlen kapcsolat sem működőképes. A megelőlegezett bizalomra azonban nagyon kell vigyázni, mert ha elveszítjük, akkor az összetörik, mint egy szép kristályváza, és már sohasem lesz a régi, bármilyen nehezen is dolgozunk a visszaszerzéséért. A megbízhatatlanság pedig nem csak azt jelenti, hogy az emberek között elterjed az, hogy megbízhatatlanok vagyunk, hanem azt is, hogy az Univerzum sem fogja ránk bízni a kincseit. Persze mindenki kap egy újabb lehetőséget, de ahogy fentebb írtam, a karmikus hibák kijavítása fáradságos feladat. Jobb, ha tanulunk a hibáinkból, és minél kevesebbszer ismételjük meg őket. A változáshoz természetesen erőfeszítést kell tenni, és itt jön be a felelősség fogalma, amely szoros kapcsolatban van a megbízhatósággal. 

Az életünk valójában nem arról szól, hogy anyagi javakat halmozunk fel, hiszen azok úgyis múlandóak. Még csak a megfelelési kényszerről sem szól, amely oly sok spirituális keresőt motivál bizonyos külsődleges célok elérésére. Szerintem az életünk leginkább arról szól, hogy ezeket az emberi értékeket, az önzetlenséget, a megbízhatóságot és a felelősségérzetet fejlesztjük magunkban. Ezzel már nagy lépéseket tettünk a boldogság felé, és szerintem fontosabb az, hogy az ember boldog legyen, mint az, hogy valamilyen társadalmi, kulturális, erkölcsi vagy egyéb normarendszernek mindenáron meg akarjon felelni. Megeshet ugyanis, hogy akármennyire is alávetjük magunkat egy eszmerendszernek, mégsem leszünk boldogok. Ez pedig azt jelzi, hogy az adott eszmerendszer még mindig külsődleges az eredeti önvalónkhoz képest. Hiszen lényünk esszenciája maga a boldogság, és ha azt elérjük, akkor nem lesz szükségünk arra, hogy bármilyen külső elvárásnak meg akarjunk felelni. Az önzetlen segítéssel tehát önmagunknak tesszük a legnagyobb szívességet, hiszen a szolgálat folyamata segít túllépni az egón, és közelebb kerülni önnön spirituális esszenciánkhoz.