Melyik a "tradicionális" Ashtanga?

Nagyjából hat éve foglalkozom az Ashtanga vinyásza jóga gyakorlásával, és már akkor is több vonulata, változata létezett. Az első oktatók, akiktől tanultam, B.N.S. Iyengartól, Krishnamacahrya "másik" mysore-i tanítványától tanultak, aki némileg másképpen értelmezte a dolgokat, mint Pattabhi Jois. Utána találkoztam olyan oktatókkal is, akik közvetlenül Pattabhi Joistól vagy az ő vamelyik tanítványától tanultak, így elég széles körképet kaptam az Ashtanga rendszer különböző megközelítéseiről. Az utóbbi években, bár személyesen nem találkoztam még vele, de Gregor Maehle hozzáállása sok mindenben tetszik, bár nem mindig értek egyet 100%-osan a kijelentéseivel. Többek között az tetszik benne, hogy az "1% elmélet" elképzelést kiszélesítette egy kicsit, és nem volt rest évtizedeket beletenni a jóga-filozófia, a pránájáma és a meditáció tanulmányozásába, ami meg is hozta a gyümölcsét.

Valljuk be, azért a legtöbb Ashtanga-tanár nincs annyira otthon a filozófiában, még ha tud is idézni néhány Jóga-szútrát. A pránájámáról és a meditációról nem is beszélve. Nos, többek között ennek az okairól is ír Grimmly egyik érdekes blogbejegyzésében, amit már a múltkorában is idéztem, és most is fogok. Nos, Grimmily ezt írja annak kapcsán, hogy vajon milyen is lehet a "tradicionális" Ashtanga, ahogy Krishnamacharya tanította, és miben más az, amit Pattabhi Jois, illetve unokája, Sharath képvisel.

Az egyik kérdés, ami fel szokott merülni, az uddzsájí vs "hangos légzés" kérdése. Ezzel kapcsolatban Grimmly ezt írja:

"Szóval, mi a helyzet az uddzsájí-vitával?
Személy szerint én ezt gondolom erről:

Sharath észlelte, hogy van némi zavar az Ashtangával és a pránájámával kapcsolatban.

Amikor kezdtem az Ashtangát (csupán öt évvel ezelőtt, úgyhogy ne vegyetek semmit túl komolyan, amit ebben a blogban írok, még mindig próbálok rájönni bizonyos dolgokra), hogy az Ashtanga első sorozatának gyakorlásában mind a nyolc ág benne foglaltatik, hogy ez egy teljes gyakorlás. Ott vannak az ászanák, és az uddzsájí, ami pránájámának számít, aztán a dristi, ami a pratjáhárát képviseli, és a gyakorlás közben végzett koncentráció pedig a meditációt képviseli. Ja igen, és hogy az Ashtanga egy ősi, tradicionális gyakorlat, ami egy régi szövegből, a Jóga-koruntából ered, amit később megettek a hangyák.

Ez volt mindig a szimplisztikus verzió.

Jobb lenne azzal érvelni, hogy ezek az elemek, amelyek az ászana-gyakorlásunk részét alkotják, felkészítenek a pránájámára, pratjáhárára és a meditációs gyakorlatokra, amik később jönnek. Az is elképzelhető, hogy az ászana megközelítése hozzásegít a jamák és nijamák jobb megértéséhez és alkalmazásához is.

A zavar ott keletkezik, hogy az ászana-gyakorlás közben végzett légzést uddzsájínak nevezik, de az uddzsájí egy pránájáma-gyakorlat neve is, ezért azt gondolhatjuk, hogy már gyakoroljuk is a pránájámát a tadászanában vett első légzéstől kezdve az összes sorozatban, akár a kezdőről, akár valamelyik haladó sorozatról van szó.

Sharath a következőképpen érvel, és elég jó az érv, logikus is, de mint a logikával mindig, itt is meg kell vizsgálnunk az alapfelvetést.

Sharath érvelése (ahogy én értem):

Minden pránájáma definíció szerint (sok, de nem minden definíció szerint) tartalmazza a kumbhakát (légzésvisszatartást). Az uddzsájí egy pránájáma-gyakorlat, ezért az uddzsájí közben is kumbhakát kell végezni. 
Az ászana közben végzett légzéssel kapcsolatban, Pattabhi Jois Ashtangájában, ahogy Sharath tanítja, nincs légzésvisszatartás, ezért ez nem uddzsájí.

... ebben az esetben viszont valami más nevet kell adni neki, azért Sharath "hangos légzés"-nek nevezi."

A fentiekkel kapcsolatban csak két probléma van: egyrészt nem minden pránájáma gyakorlat tartalmaz szükségszerűen kumbhakát, csak a haladók. Másrészt Krishnamacharya számos ászana kitartásánál javasolja a báhja vagy antara kumbhakát (külső vagy belső légzésvissztartást). Ugyanebben a bejegyzésben Grimmly több, mint egy tucat példát ad erre.

Valószínűleg az lehet a helyzet, amit Grimmly is említ, hogy Pattabhi Jois leegyszerűsítette a módszert, és így kezdők számára hozzáférhetővé tette. Csakhogy manapság a haladó Ashtanga-gyakorlók sem végeznek légzévisszatartást az ászanák közben. Grimmly a következőképpen foglalja össze a differenciát Krishnamacharya és Pattabhi Jois rendszere között:

Krishnamacharaya Ashtangája                    Pattabhi Jois/Sharath 
                                                                  Ashtangája

Jamák és nijamák az ászana előtt              Jamák és nijamák az ászana megkezdése után

Rugalmas ászana-csoportok:                       Rögzített sorozatok
kezdő, középső és haladó

Ászana-variációk ajánlottak                        Tilos variálni az ászanákat

Uddzsájí kumbkhaka sok ászanában            Hangos légzés, nincs kumbhaka

Hosszú idő egyes ászanákban                      Hosszabb idő csak a befejező ászanákban

Pránájáma az ászana-gyakorlás után           Pránájáma csak a második sorozattól kezdve

Pratjáhára                                                 Csak a dristi képviseli

Meditatív gyakorlatok                                 Nem nagyon van hangsúlyozva

Heti hét nap gyakorlás, nincs holdnap         Heti hat nap gyakorlás, szünet a holdnapokon

Ez utóbbi dologgal én is úgy vagyok, hogy szerintem teljesen fölösleges vallásos buzgalommal kerülni a szombati és telihold/újhold alatti gyakorlást. Akkor gyakoroljunk, amikor időnk és energiánk van, és akkor tartsunk szünetet, ha úgy érezzük, hogy szükségünk van rá. A pránájáma és meditáció ászanától elkülönített, ülve végzett gyakorlásával kapcsolatban pedig egyetértek Gregor Maehlével, mert ezeket nem helyettesíti a napi ászana-gyakorlás. 

Az utóbbi időben a legszimpatikusabb Ashtanga-tanár számomra Manju Jois, akivel minden workshopon és oktatóképzésen szoktunk pránájámázni, a meditációt pedig mantra-énekléssel szokta megoldani. Mivel nekem eléggé nyughatatlan az elmém, ezt a megoldást jobban elviseli, mint a Gregor Maehle-féle csakrameditációt, amiről szintén írt egy egész könyvet. Úgyhogy jelen állapotomban ezek a gyakorlatok éppen megfelelőnek tűnnek, és remélhetőleg öregkoromra még több időt tudok majd a pránájámára és a mantra-meditációra fordítani. A konklúzió azonban az, hogy nem szerencsés, ha dogmatikusan állunk hozzá egy rendszerhez, vagy egy tanár megközelítését teljes pontossággal akarjuk másolni. Sokkal szerencsésebb, ha megértjük az egyes gyakorlatok, tanítások lényegét, és azt a saját életünkre, alkatunkra igazítjuk. Így több jutalmat remélhetünk a gyakorlásunkból, mintha vaskalaposan ragaszkodnánk bizonyos elvekhez, anélkül, hogy azok lényegét megértenénk.