Először az "Embrace the Grind" címet akartam adnni ennek a bejegyzésnek, ami csúnya tükörfordításban úgy hangzana, hogy "Öleld át a darálót", de gondolom értitek, mire akarok utalni. Az elmúlt pár hét eléggé zúzda volt, céges ügyek, pénzügyek, fészekrakás és egyéb tekintetben. A bébi érkezése volt talán a legkevésbé stressztényező, mert nagyon aranyos, és szinte semmi gond nincs vele. Nem üvölt, éjszaka alszik, és amúgy meg tök aranyos. Orsi is egész sok dolgot tud csinálni a szoptatás és pelenkázás mellett, az ő esetében nem érvényes a "kómás anyuka" szindróma. Szerencsére.
Na mindegy, nem is untatlak benneteket a magánéletemmel, mert úgyis mindenki le tudja fordítani ezeket a dolgokat a saját életére. Bizonyára nektek is volt már olyan időszakotok, amikor úgy éreztétek, hogy kezdenek összecsapni a hullámok a fejetek fölött, talán még kétségbe is estetek, hogy mi lesz most. Az élet olyan, mint a hullámvasút, mindig produkál hirtelen fordulatokat, amelyekre nem vagyunk felkészülve. Az ember pedig homeosztázisra törekszik, azaz egy olyan, félig-meddig állandó állapotra, amelyben nem érzi veszélyeztetve a létét.
Ezt a kifejezést a sportoktatói tanfolyamon tanultuk, és szerintem nem csak az élő szervezetekre igaz, hanem az egész Univerzumra is, hiszen világunk is egy összefüggő élő szervezet, és annak vagyunk a parányi részei. Amikor úgy érezzük, hogy hatalmas drámák zajlanak az életünkben, az általában csak a mi parányi perspektívánkból látszik így, hiszen a felhők fölött mindig süt a nap, és kék az ég. És a felhők is eltisztulnak hamarosan, a nehéz időszakoknak is vége szakad egyszer. Akkor pedig csak ülünk és meséljük, hogy mi volt, és örülünk annak, hogy túl vagyunk rajta.
Természetesen az ember a saját karmáját szövögeti, és így a döntéseivel megnehezítheti, vagy megkönnyítheti a saját életét. Éppen ezért nem szerencsés, ha másokat, a külvilágot, a rajtunk kívül álló körülményeket hibáztatjuk a saját problémáinkért. A problémáinkat mi alkottuk a múltban, és a jelenben felelősséget kell vállalnunk a megoldásukra, akármilyen nehézséget is jelentsen ez. A "daráló" csak azt darálja, amit beledobtunk...
Sok esetben azonban a saját karmánkat is csak egy pillanatnyi, múlandó perspektívából látjuk éppen, és van, amikor úgy érezzük, hogy az élet igazságtalan velünk szemben. De ez csak azért van, mert nem látjuk azt a sok millió döntésből álló láncolatot, ami elvezetett bennünket ehhez a ponthoz. De ez nem is annyira fontos, mert igazából a karma szövevényét egyrészt lehetetlenség teljességgel kibogozni, másrészt a múltban történt dolgokkal már nem sok mindent tudunk kezdeni, legfeljebb várni, amíg megérik a visszahatásuk, és tanulni belőle, hiszen ez a karma törvényének célja.
Viszont azt hiszem, bízhatunk az Univerzum homeosztázisában, hiszen olyan még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna, ahogy mondani szokták. Mindegy, hogy ki melyik Isten formájában tiszteli vagy imádja ezt a magasabb szervező erőt, amely megalkotta és működteti a világot, és ha egyszer vége lesz, akkor újra fogja majd teremteni. Az Univerzum bölcsessége akkor is működik, és mindenkinek megadja azt, ami jár, se többet, se kevesebbet. Nekünk csak annyit kell tenni, hogy járjuk az utunkat, végezzük a kötelességeinket, és a tőlünk telhető legjobbat adjuk a Világnak, és akkor biztosak lehetünk benne, hogy a Világtól is ezt fogjuk visszakapni.
Szóval már látom az alagút végét, és hogyha ti éppen most nem látjátok, és kétségbe vagytok esve, akkor tartsatok ki, mert semmi sem tart örökké. Ebből a kijelentésből sok erőt lehet meríteni, de akár még jobban kétségbe is lehet esni. Ez csak a választásunktól, a látásmódunktól függ. Ha túlzottan ragaszkodunk az átmeneti tünemény világhoz, akkor szenvedéssel éljük meg az elmúlás örökkévaló körforgását, ha viszont az örök lelkünket keressük, akkor az élet csak egy izgalmas menet lesz a hullámvasúton. És a lejtmenet után mindig következik egy emelkedő, amilyen félelmetes volt a zuhanás, olyan dicsőséges lesz az emelkedés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése