Ahhoz, hogy ne add fel az álmodat, és hajlandó legyél minden áldozatot meghozni érte, elsősorban végtelen mértékű mohóságra van szükséged. És ha a pénz az, amire hajtasz, azzal kettő probléma van: az egyik az, hogy számtalan másik ember életét kell tönkretenned, hogy a pénz iránti mohóságodat ki tudd elégíteni. Hiszen mennyivel békésebb és boldogabb lenne a világ, ha az emberek megtanulnák kezelni a mohóságukat, és inkább olyan életcélokat választanának maguknak, amelyek nem igényelnek akkora áldozatot a környezetüktől. A másik probléma az, hogy a pénz nem boldogít. És ez volt a film egyik "pozitív" következtetése szerintem, hogy amikor már eljutsz odáig, hogy nem tudsz több drogot magadba tolni és több ribanccal lefeküdni, akkor rájössz, hogy igazából tönkretetted az életedet. Persze erre talán érdemes előbb is rájönni...
Amikor a boldogságunk fokmérőjét külső dolgokban állapítjuk meg, akkor folyamatos aggodalomban kell élnünk, hiszen ha sok pénzed van, akkor sokkal jobban fogsz félni attól, hogy elveszíted, mintha éppen annyi van, amennyi kell. Annyi pedig mindig lesz. Vagy ha nem lesz, akkor megtanulod azt is, hogy kevesebbel beérd. Végül a főszereplő, Jordan Belfort is elveszítette majdnem mindenét, de leállt a droggal, és józan, új életet kezdett. Már majdnem minden fenntartható mederbe került volna, de végül mégis csak a börtönben kötött ki. Innen kellett újrakezdenie.
Itt megint két konklúzió adódik. Az egyik az, hogy az ember kénytelen a természete, a karmája szerint cselekedni. Igazából nem az a fontos, hogy mennyire vagyunk sikeresek vagy eredményesek abban, amit csinálunk, hanem az, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. persze az már jóga, amikor valaki függetleníteni tudja a motivációját az eredménytől. mert általában, ha nem kapjuk meg a várt eredményt, vagy kevesebbet kapunk, akkor frusztráltak leszünk. Mégis meg kell tartani az egyensúlyt a kettő között. Sokkal több ember van a világon, aki szereti azt, amit csinál, és azt csinálja, amit szeret, mint olyan, aki világhíres lett azzal, amit csinál. Az elismerésnek pedig van egy hátulütője, mégpedig az, hogy erősíti az egónkat. Ha nagyon sikeres vagy, akkor az egód elviselhetetlen méretűre is duzzadhat, és ilyenkor egy jó nagy bukás igazából gyógyír spirituális szempontból. Persze nem azt mondom, hogy gáz sikeresnek lenni, de nem cél minden áron, és nem szabad feláldozni érte az elveinket, a belső integritásunkat.
A főszereplő sikeres ember volt, de közben farkassá vált. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többi sikertelen ember automatikusan bárány lesz hozzá viszonyítva. Én inkább varjaknak nevezném őket, hiszen azon kárognak, hogy a másiknak miért megy jobban, mint nekik, és ahelyett, hogy megtanulnák, hogyan kell csinálni, inkább a hibát látják benne. A varjú a szemétdombot keresi, és nem az értéket az életben. De még a bárány sem túl vonzó szerepkör, nevezzük inkább birkának. Sok birka kell ahhoz, hogy egy farkas ki tudja használni őket, és elérje a saját céljait.
Mégis, azt gondolom, hogy azt is érdemes megtanulnunk Jordan Belforttól (aki egyébként valóságos személy, a történet egy valós életrajzi regényen alapszik), hogy mindig újra kell kezdened, még akkor is, amikor már mindent elveszítettél. Át kell értékelni a helyzetet, meg kell változtatni az értékrendedet, ami alapján cselekszel, hiszen a kudarc mindig arra tanít, hogy valamit nem megfelelően csináltál, nem úgy döntöttél, ahogyan kellett volna. A kudarc a siker alapja (és most itt nem a külső sikerről beszélek, hanem az ettől elvonatkoztatott, belső belteljesedés-élményről). Ne legyünk farkasok, de ne legyünk varjak se, akik már réges-rég feladták az álmaikat, és másokat okolnak saját kudarcaikért és frusztrációjukért. Birkák se legyünk, mert nem attól leszünk boldogok, hogy mások mondják meg nekünk, mi az életünk célja, és hogyan kell élnünk. legyünk hattyúk, akik a sáros, iszapos vízből is képesek kiszűrni a tiszta lényeget, és akiket nem éritni meg ennek a világnak a mocska. Akik nem adják fel az álmaikat, és az álmaikban minden ember és minden élőlény boldogsága ugyanúgy szerepel, mint az ő személyes boldogulásuk.
Mindig is vonzottak azok az emberek, akik képesek voltak áldozatot hozni azért, hogy másokat boldogabbá tegyenek, vagy megtanítsák őket arra, hogyan lehetnek boldogok. Az én szememben az ilyen emberek a legsikeresebbek, még akkor is, ha sok nehézségen kellett keresztülmenniük az életükben, mert ők az összes személyes kudarcukat áldozatként élik meg, és soha nem fogják úgy érezni, az életükre visszatekintve, hogy fölösleges dolgokra pazarolták el, amit utólag megbántak. Az igazi boldogságot önmagunkon belül találhatjuk meg, és onnan tudjuk kiárasztani másokra. Ez is fáradságos munka, de ne adjuk fel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése