Amikor még a Krisna-tudat szerint éltem és gondolkodtam, akkor mindezekre a kérdésekre megvoltak a kész válaszok: lelkek vagyunk, az Istenszeretetre van szükségünk, amit az odaadó szolgálat (bhakti-jóga) gyakorlásával lehet felébreszteni, és ha felébred a bhakti a szívünkben, az eltöröl minden szennyeződést, mint a kéj, düh, mohóság, irigység, önzés, lustaság stb. Nos, valóban láttam néhány szent embert, akiknek úgymond "bevált" a dolog, és azt lehetett látni rajtuk, hogy nekik mindent megad a Krisna-tudat, és érzelmileg nem szenvednek hiányt semmiben, és csak úgy árad belőlük a szeretet és az elfogadás. Ám ez volt az elenyésző kisebbség.
A többieken azt láttam, amit jómagamon is, hogy megpróbáltuk egy magasztos eszmével és lelki gyakorlattal helyettesíteni vagy kipótolni azokat az alapvető érzelmi hiányosságainkat, amikkel karmánknál fogva beleszülettünk ebbe a világba, de mivel nem tudunk emberileg kiteljesedni, "tökéletessé" válni, így a Krisna-tudat folyamata sem igazán működött, legalábbis az én esetemben. Azért haboztam a "tökéletesség" szó leírásakor, mert ez talán egy túlzottan szubjektív fogalom, mindenkinek mást jelent.
Sőt, sok esetben a tökéletesség fanatikus hajszolása inkább stresszt okoz a lélek számára, mint az esendőségeink elfogadása, és a saját hibáink, függőségeink tudomásul vétele. Esendően, tökéletlenül is lehet teljes szívből szeretni. Mostanában úgy érzem, hogy ezzel kell foglalkoznom elsősorban, a "hétköznapi" szeretettel, mert néha hajlamosak vagyunk beleesni az idealizmus csapdájába, és az éppenséggel előttünk lévő probléma, feladat helyett valamilyen távoli, elvont dolgokra koncentrálunk, "belemenekülünk" a spiritualitásba. Vagy éppen a materializmusba, amikor a napi gondok megoldására hivatkozva elfelejtjük egymást szeretni, sőt, a frusztrációt és aggodalmat a hozzánk közel állókon töltjük ki, vagy éppenséggel őket vádoljuk a problémáink miatt.
Térjünk vissza még egy pillanatra a "tökéletesség" fogalmához. Én úgy definiálnám, hogy az a tökéletes, ami működik, ami ellátja a funkcióját. Ha két ember boldog egy kapcsolatban, és úgy érzik, hogy ki tudnak teljesedni benne, akkor az tökéletes, még abban az esetben is, ha a környezetük vagy a társadalom valamiért elítéli őket vagy olyan elvárásokat támasz velük szemben, aminek ők nem akarnak megfelelni. Amíg a mi boldogságunk nem zavar másokat, és nem ad olyan példát másoknak, ami félrevezető, addig jogunk van úgy megélni azt, ahogyan mi szeretnénk. Az emberek különbözőek, a tökéletesség mindenki esetében egyedi és megismételhetetlen.
Ebből a szempontból a tökéletesség olyan, mint az egészség. Sohasem várhatjuk el azt, hogy 100%-ban ideális legyen, de ha megfelel a funkciójának, ha eljuttat A pontból a B pontba, akkor el kell fogadnunk, hogy működik. Amíg a testünk nem akadályoz abban, hogy elérjük a céljainkat, hanem elősegíti azokat, vagy éppen neveli a jellemünket (például a sportban nem az elért eredmények a fontosak, hanem az, hogy legyőzzük önmagunkat, és fejlődik a jellemünk, az akaraterőnk). addig azt mondhatjuk rá, hogy egészséges. A test is csak egy eszköz, amely hordozza a lelket a születéstől a halálig.
A szeretet pedig az étel, ami táplálja a lelket. Régen azt hittem, hogy egyféle étel elég, az Istenszeretet, de most úgy érzem, hogy a változatosság az, ami boldoggá tesz, és az, hogy mindegyik "ízhez" hű tudjak maradni, meg tudjam élni azokat valódi mélységükben. Ehhez pedig évek, évtizedek, életek szükségesek. A világban természetesen minden változik, és néha meg kell érnünk azt is, amikor egy kapcsolat elveszíti a funkcióját, a jelentőségét. nagyon sok barátommal ez történt. Valamikor nagyon szerettük egymást, törődtünk egymással, de egy ponton beleszürkült az egész a közöny homályába, és egy kapcsolathoz ugye minden esetben ketten kellenek.
A szeretet ugyanakkor nem jelent naivitást. Jobban jársz, ha eldöntöd, hogy nem hagyod kihasználni, manipulálni magadat, máskülönben az önzetlenséged miatt más önző emberek prédájává válsz, és ezzel sem az ő érdekeit nem szolgálod, sem a sajátodat. meg kell tanulnunk szeretetet és törődést adni, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy ez nagyon nehéz, és nem kaptunk eleget az élettől és másoktól. Azon egyszerű oknál fogva, hogy hatalmunkban áll eldönteni azt, hogy adni akarunk valamit a másikban, de az nem áll hatalmunkban, hogy kivívjuk a másik szeretetét. Az igazi szeretetet nem lehet kizsarolni, vagy jön magától, vagy nem jön.
Tehát sokunknak az első feladat az, hogy megtanuljunk adni. Önzetlenül, úgy, hogy nem várunk feltétlenül valamit cserébe. De ugyanakkor meg kell találnunk azokat a befogadó alanyokat, akik értékelni is tudják, amit kaptak, vagy pedig meg kell tanítani a másikat arra, hogy értékelje. A szeretet után a hála a következő dolog, amiből szintén nagy hiány van a világban. És ez is abból fakad, hogy túl sok az önzőség és az irigység.
mindenkinek magán kell dolgoznia elsősorban, hiszen ha megváltoztatjuk magunkat, akkor megváltozik a világ is, nem csak a óla alkotott benyomásunk, hanem valóban képesek leszünk mások szívében is elindítani pozitív változásokat. Lehet, hogy csak egy-két ember lesz, aki a hatásunkra jobb és boldogabb lesz, de az elég. Nem vagyunk mindannyian próféták és vallásalapítók, de mindannyian lehetünk a saját szívünk forradalmárai, és én mélyen hiszek abban, hogy ha gyakoroljuk az önzetlen szeretetet, bármilyen kis lépésekben is, akkor tudunk valamit kezdeni az irigységgel, ezzel az elhatalmasodott és makacs kórsággal, amelynek a jelenlétére a szívünkben életről életre rádöbbenünk. És sokkal könnyebb meggyőzni magunkat, hogy mennyire szentek vagyunk, mint elfogadni annak a keserűségét, hogy nap mint nap mérgezi az életünket az irigység, amitől a legnehezebb megszabadulni. De én hiszek benne, hogy ha látunk valakit mosolyogni, és örülni, és volt benne valami kis részünk, akkor ismét tettünk egy lépést abba az irányba, hogy legyőzzük az irigységet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése