A legtöbb embernek mindent jelent az, hogy hogyan néz ki, milyen autóban ül, milyen ingatlanja van, a családtagjai, a karrierje, a bankszámlája stb. De mindezen dolgok nélkül jöttünk ebbe a világba, és mindezek nélkül fogunk elmenni. Persze nem mindegy, hogy milyen nyomot hagyunk, hogyan fog emlékezni aránk a környezetünk, de abban a pillanatban, amikor elhagyjuk e földi porhüvelyünket, az ide kapcsolódó kötelességeknek és végük szakad.
Általában az anyagi kötelességeink végzésére a ragaszkodásunk motivál, hiszen élvezni akarjuk tetteink eredményét, tartós boldogságot akarunk kreálni egy átmeneti világban. Az anyagi eredmények viszont sohasem tartósak, még ha évekig, évtizedekig egyben is marad valami, végül megváltozik, elmúlik, az enyészeté lesz. Ez nem szabad, hogy elkeserítsen, hiszen örök lelkek vagyunk, és a változás csupán egy mód, amivel, ha jól használjuk, lassacskán lecsiszolhatjuk magunkról az eredeti önvalónkra rárakódott átmeneti burkokat. Éppen ezért, aki megtanul kötelességszerűen, de ragaszkodás nélkül cselekedni, az boldog lesz a változó világban is, mert nem a munkája eredménye és annak élvezet határozza meg a boldogságát, hanem maga a tevékenység végzésének lehetősége.
Bármilyen sok életig is tartson ez a folyamat, az önvalónk tisztogatása, végül elvezet az eredeti, tiszta tudatossághoz, ami pontosan akkor fog bekövetkezni, amikor készen állunk rá. Nem később, és nem is hamarabb. Tegnapelőtti, "Hétköznapi szeretet" című blogomra reagált ezekkel a szavakkal az egyik ismerősöm: "A hétköznapi szeretetünkkel csak hétköznapi , percig óráig tartó elégedettséget fogunk kapni... A halál pillanatában a "hétköznapi szeretetünkkel" nem fogunk érni semmit."
Nos, én úgy gondolom, hogy a halál pillanatában az egész életünk összegződik, és a legtöbb embert nem az keseríti meg ilyenkor, hogy nem teheti többet azokat a dolgokat, amiket szeretett és gyakran csinált az életében, hanem az, amit elmulasztott. ha minden nap szerettem azokat, akik közel állnak hozzám, akkor nyugodtan hunyom le a szememet, mert tudom, hogy szeretettel fognak emlékezni rám, és még az is lehet, hogy a következő életünkben találkozunk, ha még van dolgunk egymással, és ha még tudunk szeretetet adni egymásnak.
Én is megtanultam a Krisna-tudatban, hogy a halál pillanatában Krisnára kell gondolni, és akkor minden jó lesz. Csakhogy ez nekem túl szimplisztikusnak hangzik, mintha valamiféle amnesztiáról vagy bűnbocsánatról lenne szó. A keresztények meg azt mondják, hogy térj meg Jézushoz, és meg lesznek bocsátva a bűneid, a halálod után pedig a mennyországba kerülsz. Egy ismerősöm példáéul kijelentette, hogy ő már nem szeretne többet leszületni ide. Elgondolkodtam, hogy vajon tényleg az-e minden vágyam, hogy a mennyországba kerüljek, vagy éppen Krisna lelki birodalmába? Én szeretek itt lenni, szeretem az élet kisebb vagy nagyobb kihívásait, szeretem ezt a tökéletlen világot a tökéletlen lakóival együtt.
Azt hiszem hogy következő életemben is lesz még itt dolgom. Tanítanom kell valószínűleg, és nem elsősorban azért, mert én valami tökéletességet elért sziddha vagy bódhiszattva vagyok vagy leszek (mindig nagyon viccesnek találom, amikor valaki így hirdeti magát, vagy hagyja, hogy a rajongói ebben a státuszban fényezzék). Rólam szerencsére mindenki tudja, hogy nem vagyok tökéletes, és biztos, hogy következő életemben sem leszek még az. De amit megtanulok és megértek, átélek, átérzek, azt tovább is kell adnom másoknak, mindegy, hogy mit kezdenek vele.
Egyre kevésbé hiszek az olyan vallásokban, amelyek büntetéssel és a pokolban való örök vagy hosszadalmas szenvedéssel paráztatják a híveiket. Túlzottan is emlékeztet mindez a politikai diktatúrák félelemalapú riogatásaira, amivel könnyű manipulálni a tudatlan tömegeket. "Ne tedd meg azt, amit annyira szeretnél, mert bünti lesz ám!" Hát én úgy vagyok vele, hogy amíg az ember nem árt másoknak, és nem hanyagolja el botrányosan a kötelességeit, addig nem kell az izzó vasaktól meg a fortyogó olajtól paráznia a pokolban. A lelkiismeret már így is eléggé megkínozza azt, aki bántott másokat, így már ebben az életében is szenvedni fog.
Nem is hiszem, hogy valódi inspiráció lehet az Istenszeretet felébresztésére az, ha azért követjük a vallási előírásokat, mert félünk Isten haragjától. Ha már megszülettünk emberi lényként, akkor legalább használjuk fel az életünket arra, hogy legyőzzük a paráinkat, és tiszta lelkiismerettel, félelem nélkül hajtsuk a fejünket a halál torkába. Ha ebben segít bennünket a vallásosság, akkor rendben van. De ha anélkül is rendelkezünk elég érettséggel és bölcsességgel, akkor rájövünk, hogy nincs mitől félnünk, hiszen örök lelkek vagyunk. Sem az elmúlás, sem a karma nem tud hatni ránk. Ahogy Krisna mondja a Bhagavad-gítában: A maradandó számára nem létezik a pusztulás, az átmeneti számára pedig nincs örökkévalóság. Ha világosan különbséget tudunk tenni az örök és az átmeneti között, akkor nem kell félnünk a haláltól, hiszen az csak egy újabb utazás egy újabb állomásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése