Csepp a tengerben

Sokszor van olyan napunk vagy időszakunk, amikor úgy látjuk, hogy hiábavalóak az erőfeszítéseink, nem jutunk egyről a kettőre az életünkben. Természetesen szükség van célokra és működőképes tervre is, hogy a céljainkat hogyan érjük el, illetve erőfeszítésre, mert anélkül a legjobb terv is csak megvalósulatlan elképzelés marad. Senki sem szeretne hétköznapi, szürke, céltalan életet élni, hanem inkább valami jelentőset, maradandót szeretnánk alkotni. legalábbis én így vagyok vele. Ilyenkor, amikor úgy látjuk, hogy hiábavalóan erőlködünk, még a jóga tanításai ("Ne ragaszkodj!", "Ne legyenek elvárásaid!") sem képesek kizökkenteni a depressziónkból, mert érezzük, hogy valami nincs rendjén, nem vagyunk szinkronban az Univerzummal, nem vagyunk benne a flow-ban.

Talán az segítene, ha ilyenkor felül tudnánk emelkedni a pillanat mulandóságán, és öröklétünk fényében tudnánk szemlélni az áttűnő szerepeket, jeleneteket, életeket. Amikor megpróbáljuk az egész képet látni, akkor megértjük, hogy minden egyes parányi, céltalannak tűnő erőfeszítésünknek, tévelygésünknek, bizonytalanságunknak és vívódásunknak is megvan a maga szerepe a Nagy Tervben. A sikert nem másokhoz kell mérni, és nem is önmagunkhoz, hanem magához a tetthez, és ahhoz, amilyen tudattal a tettet végrehajtottunk. Hiszen a tett, az élmény célja az, hogy visszataláljunk eredeti önvalónkhoz. Ezért nem kell ragaszkodni az eredményhez, mert az eredmény, akkor is, ha siker, és akkor is, ha kudarc, közelebb visz önmagunkhoz. 

A legtöbb ember, akit ma már sikeresnek tartunk, csupán a halála után vált ismertté, akkor fedezték fel az értéket, amit munkásságával hátrahagyott. Van Gogh mondta egyszer: "A nagy dolgok sok kis dolog egymásutánjából jönnek létre." Az ő élete is egy jó példa arra, hogy nem szabad elkeserednünk, bármennyi kudarc ér is, bármennyi nehézségen kell keresztülverekedni magunkat. Nem adhatjuk fel az álmainkat, és aki eléggé megszállott ahhoz, hogy az összes külső körülmény ellenére is ragaszkodjon az álmaihoz, az legalább belül boldog lesz, és a tükörbe mer nézni, mert nem adta fel. 

Van Gogh egész életében festő akart lenni, de nem tudott megélni belőle, és sok-sok megfestett képen keresztül szerezte meg azt a tapasztalatot, ami az élete utolsó tíz évében alkotott képeit felejthetetlen mesterművé tette. kevesebb, mint ötven évig élt, nem volt felesége és gyereke sem, élete végén elmegyógyintézetben is kezelték, mert levágta jobb fülcimpáját, és végül tüdőn lőtte magát, abba halt bele. Nem pont egy olyan életút, amit a legtöbben szeretnénk magunknak.

És a legtöbb emberrel így van, akik valami komoly dolgot hagytak ránk: csak az utókor ismerte fel zsenialitásukat, szinte senki nem segített nekik, nem támogatta, bátorította őket, egyedül kellett küzdeniük egész életükben azért, amit fontosnak tartottak. Szóval ne csüggedjünk, ha magunkra maradunk küzdelmünkkel! És bár az a gondolat nem biztos, hogy sokat segít, hogy az utókor számára valami hasznosat és fontosat hagyjunk hátra, mégis meg kell értenünk az idő egyszerre relatív és abszolút természetét.

Minden egyes ember, minden élőlény legparányibb tette is hozzátesz valamit a Nagy tervhez. Mindenki megél olyan tapasztalatokat, amikből mások tanulhatnak, fejlődhetnek. Amikor látszólag győzedelmeskedünk vagy éppen veszítünk, akkor nem önmagunk, hanem az egész világ érdekében tesszük ezt. Ha tetszik, ha nem, áldozatot kell hoznunk, és minél önzetlenebbül tudjuk ezt megtenni, annál inkább értékelni tudjuk a szenvedést is, amit ránk mér a sors, hiszen mások boldogsága érdekében tesszük mindezt, és így leszünk mi magunk is boldogok. 

nem lehet elkerülni azt az örök igazságot, hogy az önzetlen szeretet szenvedést vállal azért, hogy mások szenvedését enyhítse, míg az önző szeretet szenvedést már másokra saját (vélt) boldogsága érdekében. Az egyenlet azonban mindig állandó, ahogy mondtam, és pontosan annyit kapunk vissza belőle, amennyit hozzáteszünk, vagy pedig annyi vétetik el tőlünk, amennyit mi is elvettünk a Világból, a Nagy Közösből. Így válik a jógi végül semlegessé a szenvedés és az élvezet iránt, és így, megszabadulván a kettősségektől, megállapodik az Origóban, a Határtalan Tudatban.