Narcisztikus ko-dependencia 1. rész

A napokban találtam rá erre a cikkre, és úgy éreztem, hogy egy olyan problémáról szól,  aminek megismerése, felismerése sok jógaoktatónak és tanulónak hasznára válna, és segítene a továbblépésben, továbbfejlődésben. Én általában az autonóm (önálló, önkéntes) kapcsolatok híve vagyok az élet minden területén, és így a jógaoktatásban is. Ezt az egész guru-hisztériát nem tartom egy túlzottan konstruktív és előremutató dolognak, tekintve azt, hogy nagyon kevés érett személyiség kezd bele a jógába, és még kevesebb érett személyiség válik jógaoktatóvá. Persze mindenben lehet fejlődni, és meg lehet fizetni a tanulópénzt, de a jóga célja a tudatosodás, és önmagunk megsimerése, nem pedig az érzelmi függőség kialakítása a jógaoktatónktól. 

Amikor azt a kijelentést hallom, hogy "Nem tudsz fejlődni a jógában, ha nincs gurud", akkor mindig az jut eszembe, hogy Patandzsali egyetlen egy szútrában sem említette a guru fontosságát a Jóga-szútrában. Természetesen jo dolog, ha valakinek van egy tapasztalt tanára, de szerintem egy ko-dependens kapcsolat hosszú távon már káros, és előbb-utóbb traumákat fog okozni. A minket példaképnek tekintő emberek bárminemű maniplulálása, kihasználása (akár csak tudat alatt is) szerintem a saját személyes fejlődésünket is megnehezíti, mint oktatóét. A gyakorlóról nem is beszélve, akinek az életében a bálványok, tökéletes példaképek keresését majdnem mindig a saját életének vagy kapcsolatainak kudarcai elől történő nmenekülés váltja ki. 

Nekem a legtöbbször a célom az, hogy az embereket a saját lábukra állítsam, és visszaadjam a hitüket abban, hogy bármire képesek. Mindekinek a saját útját kell járnia, és én ebben csak asszisztálni tudok, de az én utam nem ugyanaz lesz, mnt azoké, akiket a jóga gyakorlására bátorítok. Nem gyűjtök fanklubot sem magam köré, mert én elégedett vagyok a személyes kapcsolataimmal, és úgy érzem, hogy az élet, és a szeretteim megadják nekem azt, amire szükségem van. Nem mások szemében és véleményében szeretném megtalálni a tökéletességet, hanem elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok, mert a tökéletlen és a tökéletes valójában ugyanolyan értékes, amíg hajt bennünket a fejlődni akarás őszinte vágya.

De nem is szaporítom tovább a szót, lássuk a cikk fordítását, melynek szerzője Carol Horton.

"Sok szó esik mostanában a szex és etika kérdéseiről a jógaoktató-tanuló viszonyában, és jó okkal. Azonban, ha túlzottan csak a szexre koncentrálunk, akkor hajlamosak leszünk figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy gyakran megjelennek fontos pszichológiai-érzelmi elemek ebben a kapcsolatban, még akkor is, ha szexről szó sincs. Minél jobban megértjüke ezeket a kevésbé szenzációs, de mégis fontos pszicho-emocionális kérdéseket, annál mélyebben megértjük az olyan eseteket, ahol a kis problémákból nagyok lettek.

A következő részlet legújabb könyvemből, a Yoga Ph.D.-ből származik, és a narcisztikus ko-dependenciáról szól, ami valószínűleg a leggyakoribb pszicho-emocionális elem manapság a jógaoktató és tanuló viszonyában.

******

“Amerikában a jóga divatos és piacképes kultusszá vált" - fogalmazta Casey Schwartz egy 2011-es Newsweek-cikkben, melynek találó címe:  Bow Down to the Yoga Teacher ("Bolrulj le a jógaoktatód előtt"). Megfigyelése szerint a jógaoktatók "bizonyos értelemben előadóművészek. Éppen ezért vonzódhatnak a narcisztikus hajlamúak ehhez a munkához".

Az utóbbi időkben, körülbelül amióta a százdolláros jógaleggingsek olyan általánossá váltak, mint a fermernadrág, a valaha ártalmatlan jógaoktató valami sokkal jelentősebbé alakult át. Most bizonyos oktatók képesek Keith Richards minden ájtatosságát reprodukálni, amint a sarkait hűti az öltözőben, miközben a rajongók már hisztérikus őrületben várják… A jógaoktatóvá válás egy labilis személy számára lehetővé teszi azt, hogy spirituálisan magasabbrendű szerepet játsszon." De ennek a dinamikának két oldala van. Ahhoz, hogy a jógaoktató személyisége felfúvódjon, a tanulónak kell felfújnia azt. A jóga-rajongók, mint a rockegyüttesek groupijai, függővé válnak a kedvenc gurujuktól kapott elismeréstől, és így lehetővé teszik a narcizmus felvirágzását.

Mondhatjuk-e, hogy ez méltatlanul nyers és egyoldalú megfogalmazás, mindazonáltal egy aggasztóan valós dinamika létezésére utal? Saját magam tapasztalatai és számos más tanúvallomás alapján azt mondanám, hogy mindenképpen igen.

Az valóban igaz lehet, hogy ahol Schwartz kizárólag a beteges rocksztár-groupie-ko-dependenciát véli látni, ott sok jóga-gyakorló egy teljesen egészséges, boldog, nyíltszívű tanár-tanuló kapcsolatot lát. És sok esetben nincs egyedüli, egyértelmű igazság vagy megítélés az emberi kapcsolatok komplexitásában. Sok esetben, ami igazából történik a tanár és tanuló között, az inkább valahol abban a szürke tartományban található, ami a teljesen jó és teljesen rossz pólusok között helyezkedik el.

Mindezek után fontos felismerni, hogy a jógaoktató-tanuló közötti kapcsolatban is természeténél fogva a terapeuta és kilens közötti kapcsolathoz hasonló interpeszonális viszonyok alakulhatnak ki. Ezzel nem azt akarom miondani, hogy a jógaoktató státusza megegyezik egy terapeutáéval, nyilvánvalóan nem. Van azonban egy párhuzam, mivel a jógaórán nem ritkán jelentkeznek erőteljes érzelmi és pszichológiai tapasztalatok, amelyek a tudatalatti elmében eltemetett mélyen személyes problémákat is a felszínre hozhatják. Következésképpen, az ilyen élményeket átélő tanulók esetében gyakori a tendencia, hogy önkéntelenül is erős érzelmeket vetítenek ki a tanáraikra.

Annak felismerése helyett, hogy élményeiket saját belső munkájuknak köszönhetik, a tanulók a tanáruk rendkívüliségének tulajdoníthatják azt. Más szavakkal, nem azt gondolják, hogy azért éltek meg egy érzelmi áttörést, mert dolgoztak saját magukon, hanem azért, mert a tanáruk rendkívüli adottságokkal rendelkezik. Ez a fajta projekció egy olyan emelvényre helyezi az oktatót, ahol már nem közönséges lényként tekintenek rá, hanem inkább olyasvalakiként, aki misztikus képességgel van felruházva, mely által erőteljes érzelmi állapotokat tud előidézni a tanulóiban. Ez a hiedelem potenciálisan káros. És ez különösen igaz azokban az esetekben, amikor a tanár az ilyen felmagasztalásból táplálkozik, és (anélkül, hogy tudatos lenne róla), abba az irányba dolgozik, hogy ezt megerősítse, vagy akár ki is követelje.

… Mégis, a jógaoktatók, a terepautáktól eltérően, általában semmiféle képzést nem kapnak azt illetően, hogy mit kezdjenek a munkájuk során megjelenő erőteljes pszichológiai dinamikával. Előbb vagy utóbb, sok tanuló, ha nem a legtöbb, aki megnyílik az ászana elme-test-lélek dinamikája előtt, szembetalálja magát valamilyen erőteljes érzelem hirtelen felbukkanásával. Az elnyomott emlékek visszatérhetnek. A tudattalanban mélyen raktározott benyomások hirtelen felmerülhetnek a tudatosság szintjén. És a legtöbb esetben ez teljesen váratlanul történik. A kezdő tanulók általában kevéssé vagy egyáltalán nem tudják, hogy a jóga sokal több is lehet, mint testgyakorlás, és még a nagyon tapasztalt gyakorlóknak is lesznek olyan időszakaik, amikre nincsenek felkészülve, és olyan érzelmeket élhetnek át, amikkel tényleg nehezen birkóznak meg.

Ez a dinamika veszélyes interpeszonális zónába helyezi a jógaoktatót. Lehet, hogy valaki nagyon jó ászana-oktató, és meg tudja adni a tanulóknak az eszközöket a test, elme és a légzés összekapcsolásához olyan módon, ami által mély és potenciálisan átalakító hatású éléményeket élhetnek meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az adott tanár valóban megérti és átérzi az, ami a tanulókban mélyebb, belső szinten lezajlik. Azt sem biztosítja, hogy a tanár rendelkezik azzal a tudással, ami által a legmegfelelőbben tud dolgozni a felbukkanó érzelmi erőkkel - beleértve azt is, hogy miképpen védje meg saját magát attól, hogy ezek az érzelmek tudat alatt befolyásolják."

(Befejezés következik)