A szánkhja (ind elemtan): ez az iskola két, öröktől fogva létező őselvből indul ki - a prakritiből (természet, női elv) és a purusából (tudat, férfi elv). A világot felépítő különböző elemekre úgy tekint, mint e kettő kapcsolatából és kölcsönhatásából létrejövő képződményekre. A szánkhja felfogása szerint a spirituális megvalósítás célja e kettő különálló természetének felismerése, vagyis a látónak (purusának) meg kell érteni és tapasztalnia, hogy nem azonos a látottal (a prakritivel). Ettől függetlenül azonban a prakriti ekkor sem szűnik meg létezni, mivel öröktől fogva létezőnek tekinti a szánkhja filozófia. A szánkhja elsősorban a kettő kapcsolatáról és kölcsönhatásáról beszél, de nem részletezi a purusa (tudat) specifikus tulajdonságait, vagy azt, hogy felszabadult állapotában milyen. Az Egyén és az Abszolút (Isten) ilyen módon egy kategóriában van a szánkhja elmélete szerint, és nem is ecseteli a kettő viszonyát, leírásaiban és fejtegetéseiben kizárólag a teremtés (Világ) folyamataira koncentrál.
A jóga (Patandzsali jóga-filozófiája): ez a filozófiai rendszer, melyet Patandzsali a Jóga-szútrákban részletez, dominánsan a szánkhja elvein alapszik. Az eltérés csupán annyiban mutatkozik meg, hogy Patandzsali külön beszél az Ísvaráról, mint Legfelsőbb Lélekről. Patandzsali az Ísvarát egy másik kategóriába helyezi, mint a többi tudatos lelket (purusa-visésa, különleges lélek), és több olyan tulajdonsággal is felruházza, melyekkel a közönséges lelkek (akiket általában purusaként említ a szútrákban, illetve a drasti (látó) kifejezést is használja rájuk), nem rendelkeznek: az Ísvarát nem érinti a szenvedés (klésák) és a karma különböző formái (1.24), tudása felülmúlhatatlan (1.25.) Ő minden tanító tanítója és nem korlátozza az idő (1.26.), és az Óm szótag Őt képviseli (1.27.) Láthatjuk, hogy ezek a leírások már bizonyos antropomorf jellemzőkkel ruházzák fel az Ísvarát, de Patandzsali itt megáll, és bár hangsúlyozza az Ísvara iránti odaadás jelentőségét a jóga gyakorlásában és a szamádhi elérésében, nem foglalkozik az imádat konkrét módjának vagy az Ísvara konkrét tulajdonságainak, formájának stb. meghatározásával. Arról sem beszél, hogy pontosan mi a különbség, illetve viszony az Ísvara és a többi purusa között.
A dvaita (dualista) Védánta: A Védánta-szútrát magyarázó iskolák közül az előző részben már röviden ismertettem a Sankara-féle advaita megközelítést, melyben csak a Brahman valós, míg annak minden tulajdonsága, a világ és a különálló lelkek is mind az illúzió (májá) kategóriájába tartoznak, és nem rendelkeznek valóságos léttel. A Védánta-szútrát értelmező többi iskola (Madhva, Rámánudzsa, majd később Csaitanja) viszont egyöntetűen a dvaita,vagyis dualista kategóriába tartoznak. Ezek az iskolák mindhárom elv, vagyis az Egyén, az Abszolút, és a Világ létezését is valóságosnak tekintik, bár azt állítják, hogy mind az egyéni lelkek, mind a Teremtés a Legfelsőbb Lélek kiáradásai (emanációi), energiájának átalakulásai. Ettől eltekintve ezek örök létezését elfogadják, és mindegyik iskola személyes jellemvonásokkal ruházza fel az Abszolútat, mely azonosságát Legfelsőbbnek tekintik. A Brahmant, vagyis az személytelen Abszolútat általában az Ísvara energiájának tekintik (brahmanó 'hi pratistháham -"Én vagyok a Brahman alapja" - jelent ki Krisna a Bhagavad-gítában). Amikor pedig egy személyes istenképről beszélünk, akkor lépnek be a történetbe a vallások, hiszen itt már nem puszta episztemológiai kérdésekről szól a vita, hanem Isten személyiségének és imádatának részleteiről, amelyet a különböző világvallások más és más módokon közelítenek meg. A tradicionális dualista Védánta-iskolák általában Visnu vagy valamelyik inkarnációja formáját tekintik az Eredetinek, és a további isteni formákat az ő kiterjedéseiként szemlélik. A Saiva iskola viszont Siva formáját tekinti az Eredetinek, illetve egyenrangúan kezeli Visnu formájával.
Patandzsali vélhetőleg azért nem elemezte tovább az Ísvara imádatával kapcsolatos részleteket, mert minden vallási hagyományt egyaránt alkalmasnak tekintett a jóga céljainak kiszolgálásához, vagyis a szamádhi és a kaivalja (felszabadulás) eléréséhez. ugyanakkor fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az egyéni gyakorlónak egy tőle független, nála magasabb rendű erő oltalmába kell ajánlania magát, mert így védettebb lehet a saját egójának csapdáitól. Leszögezhetjük tehát, hogy bár Patandzsali nem korlátozta a jóga gyakorlását egy bizonyos istenképpel rendelkező gyakorlókra, mindazonáltal világosan lefektette a jóga dualista filozófiai álláspontját, mely szerint az Egyén (purusa), a Világ (prakriti) és az Abszolút (Ísvara) egyaránt valóságosan létezők, és a Világ célja az, hogy az Egyén felismerje különbözőségét tőle, és e folyamat részét képezi az Ísvara iránti odaadás gyakorlása is.
Felmerülhet a kérdés, hogy a monista filozófiai iskolák követői ezáltal ki vannak-e zárva a jóga gyakorlásából? Természetesen nem, hiszen látjuk, hogy Indiában számos, advaita filozófiát követő tradicionális jógaiskola van (Pl. Satyananda, Sivananda, Vivekananda, Ramana Maharishi stb. követői), illetve vannak materialista hozzáállású jógaiskolák is, és buddhista iskolák is, melyek általában a mentális folyamatok kioltására koncentrálnak. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a gyakorló filozófiai hozzáállása limitálhatja a sikert, amit a jógában elérhet. Egy materialista gyakorló nyilván elsősorban egészségügyi és némi pszichológiai hasznot remélhet, egy buddhista gyakorló a mentális folyamatok megismerésére és uralására tehet szert, egy advaita-gyakorló pedig felismerheti önnön természetét Brahmanként. Ez nem meglepő, hiszen ennél tovább nem is szándékoznak menni az adott világnézetű gyakorlók. A dvaita iskolák követőinek elsődleges célja általában a kaivalja (felszabadulás) elérése lesz, melyet Patandzsali is végső célként jelöl meg a Jóga-szútrákban. A felszabadulás elérendő állapotát pedig már az adott teisztikus iskola doktrínái fogják meghatározni, hiszen például a dvaita vagy vaisnava védánta iskolák tanai között a személytelen felszabaduláson (a brahmnannal történő egybeolvadáson) túl a személyes felszabadulás és az Ísvarával történő személyes kapcsolatba lépés több formája is szerepel.
Térjünk vissza még egy pillanatra a májá, vagyis az illúzió doktrínájára, mely (a materialista iskola kivételével) tulajdonképpen mindegyik rendszerben megjelenik, bár különböző értelmezésben. Mondhatjuk persze azt is, hogy a materialista iskola valótlannak, vagy illuzórikusnak tekinti az anyagtól független lelki tudatosságról alkotott elképzeléseinket, de általában a többi iskola az, amely a spirituális megvalósítás fő akadályának az illúzió hatását tekinti. Az advaita és buddhista iskolák szerint az illúzió nem rendelkezik valóságos léttel, csakis a tudatunk terméke. Egy gyakorlati példával élve, ha egy követ szemlélünk, akkor mindkettő irányzat azt mondja, hogy az a kő csak a tudatunkban (elménkben) létezik, és amint az illúziónk szertefoszlott, a kő sem létezik többé. A dvaita iskolák szerint a kő nem a tudat illúziójának a terméke, hanem egy komplex teremtési folyamat során az Ísvarából áradt ki. Így azáltal, hogy a szemlélő mondjuk eléri a kaivalját, a kő nem feltétlenül szűnik meg létezni, csupán az ő tudatában nem fog több szerepet betölteni.
A dualista iskolák szerint tehát az anyagi teremtés valóságos, és illuzórikus természete csupán abban mutatkozik meg, hogy "nem az, aminek látszik". Ez egyébként a "májá" kifejezés tükörfordítása is. Az illúziót tehát, mint mondtam, nyugodtan elfogadhatjuk valóságosnak is, hiszen valós szerepet tölt be az életünkben, a spirituális fejlődésünkben. Ha nem létezne, akkor nehezebb volna elvonatkoztatni tőle, mintha elfogadjuk létezőnek, viszont törekszünk annak felismerésére, hogy nem vagyunk azonosak vele: nem vagyunk azonosak a testünkkel, az érzékeinkkel, az elménkkel, értelmünkkel, az egónkkal és azok változásaival, hanem örök és változatlan tudatként azonosítjuk magunkat.
A dvaita védánta iskolák személyes felszabadulását, amikor a tökéletességet elért lélek Istent szolgálja a Lelki világban, amely a miénkhez hasonló, de tökéletes és örök, a monista iskolák illúziónak tekintik. Itt megint érdemes feltenni azt a kérdést, hogy mi az, ami valójában létezik? Ha egy illúzió tökéletes, és soha nem ér véget, és a lélek, amely átéli, tökéletesen boldog benne, akkor miért ne tekinthetnénk akár valóságosnak is? Persze nem mindenki keresi ugyanazt a spirituális ízt, és valószínűleg ezért létezik annyiféle spirituális út. A keresés abból áll, hogy megtaláljuk a saját utunkat, a saját valóságunkat, a saját birodalmunkat, ha úgy tetszik, a saját illúziónkat. Ha később felismerjük, hogy ez csak illúzió volt, akkor az azt jelenti, hogy még tovább kellett lépnünk. Mindez azonban nem verseny, és nem egymáshoz kell méregetni magunkat vagy az általunk választott rendszert. Ez az ismertető sem egyfajta rangsorolás akart lenni, amely egy bizonyos, általam favorizált rendszer alá rangsorolja a többit, hiszen mindenki számára az a tökéletes folyamat, ami működik. Remélem, hasznos volt ez a cikk gondolatébresztőnek, és kedvet kaptok a Jóga-szútra és az ind filozófia tanulmányozásához!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése