A tudat természete

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.25. visésa-darsinah átma-bháva-bhávaná-vinivrittih 

visésa – a különbség; darsina – a látónak; átma-bháva – öntudat; bhávaná – érzés; vinivrittih – teljes megszűnés.

Annak számára, aki látja a különbséget, önnön természete többé nem kérdéses.

Minden kereső önnön természetén vagy az arról szóló tudás hiányán való kontemplációval kezdi. Megkérdezhetjük: „Ki vagyok én?” „Mi az életem célja?” „Mi történik, amikor meghalok?” vagy „Honnan jöttem?” Arról a személyről, aki ilyeténképpen érdeklődik önnön természete felől, azt tartják, hogy rendelkezik a megfelelő hozzáállással a jógához. Azokra, akik sohasem tesznek fel ilyen kérdéseket, hanem elégedettek azzal, hogy tovább fetrengenek a tudatlanságban, azt tartják, hogy korábban nem volt kapcsolatuk az igazság keresésével. Azokról a tanulókról, akik csak a jóga-ászanát gyakorolják, a jóga többi ága nélkül, azt tartják, hogy első ízben kerülnek kapcsolatba a jógával, míg azokról, akik természetesen belefognak mind a nyolc ág gyakorlásába, azt tartják, hogy az előző megtestesüléseikben is gyakorolták.

Mindez az érdeklődés, kérdezés, keresés azonban csupán az elme funkciója. Bár a keresés egy lényeges kezdőpont, - a saját tudatlanságunk elismerése – a felajánlott megoldások csupán az elme modelljei lesznek, és sohasem fognak igazából elégedettséget okozni. Mivel az elme örökké fluktuál, egyetlen modellje vagy metaforája sem lesz örök. A kóborlás és keresés azonban annak az esetében ér véget, aki különbséget tud tenni az elme és a tudat között.

A tudat nem keresi önnön valódi természetét, mert ő a valódi természet. A tudat nem keresi a válaszokat: ő maga a válasz. A tudat nem kérdez a halálról: mivel teremtetlen és kezdet nélküli, nincs vége és nem pusztul el."

A fehérjékről őszintén 1. rész

Folyamatosan érkeznek hozzám a kérdések az állati vs növényi táplálékokkal kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy egy ember étrendi választásainál az egészségügyi hatások csak egy bizonyos százalékban döntik el a kérdést, tekintve azt is, hogy számtalan tanulmányt olvashat az ember pro és kontra az állati és növényi fehérjékről is. Ezen kívül ott van még a neveltetés, kulturális háttér, a vallási/erkölcsi, ökológiai szempontok, illetve egyszerűen az ízlés. Van olyan ember, aki egyáltalán nem szereti a húst, és nem is bírtja megenni, de vannak olyanok is, akik a növényekkel kapcsolatban érzik ugyanezt. 

Egy dolog azt hiszem nem szorul bizonyításra: az ember kizárólag állati eredetű táplálékon nem tudna sokáig életben maradni, viszont ha kizárólag növényi étrendre áll rá, akkor akár élete végéig egészségben, tápanyaghiányos tünetek nélkül tud élni. Ezt több millió vegán bizonyítja az életével, míg olyanokat, akik 100% hús/hal/tojás/tejtermék étrenden élnek, szerintem nagyítóval kéne keresni. Nyilván az emberek nagy átlaga nem tartozik e két szélsőség közé, hanem vegyes táplálkozást folytat, ilyen vagy olyan arányban elegyítve a növényi és állati táplálékokat. 

A sporttáplálkozás pedig a mai átlagember kalória- és tápanyagszükségletéhez képest valóban egy másik történet. Egy mozgáshiányos ember esetében elképzelhető, hogy segítenek lefogyni, szálkásodni stb. a modern divatos diéták, de amikor komolyabb fizikai terhelésről beszélünk (értsd: 5-6000 kalória elégetéséről napi szinten), akkor már komolyabb kérdésként merül fel, hogy milyen forrásokból fedezzük a szükséges fehérjét, szénhidrátokat és zsírokat. Nos, Natasha Longo dietetikus alábbi cikke alapján fontolóra vehetjük, hogy mely fehérje-forrásokra szeretnénk elsősorban támaszkodni. A fordítás első részében az állati fehérjéket vesszük sorra, pénteken pedig jönnek a növényiek.

"Olyan nagy felhajtás van manapság az elegendő protein-bevitel körül, hogy kevesen állunk meg egy pillanatra végiggondolni, hogy milyen típusú fehérjét fogyasztunk, és milyen különbségek vannak a fehérjék között. Mi a különbség az állati és növényi fehérje között? Melyik tartalmaz több hasznos proteint? Melyik a hatékonyabb, egészségesebb, és számít-e ez valamit egyáltalán?

A fehérje egy makronutriens, amit az embernek elegendő mennyiségben kell fogyasztania, hogy biztosítsa a test szükségleteit a szövetek létrehozásához és javításához. A szív, vázizmok és a máj súlyának 20 százaléka fehérje, míg az agy súlyának 10 százaléka. Az elfogyasztott fehérjék minősége jelentős befolyással van az egészségünkre. Mivel növekszik a vegetáriánusok és vegánok száma, a növényi vs állati forrásokból származó fehérje minősége egyre központibb kérdéssé válik.

Bár az állati fehérje "teljesebb", mint számos növényi fehérje, ettől még nem lesz automatikusan jobb. Például a marhahúsban mintegy 20% használható protein van. A Spirulina és a Chlorella viszont 75-80% használható proteint tartalmaz, és ezek a vegán opciók ugyanolyan teljesek és bioaktívak. Ha a megfelelő sárgaborsó- és rizsproteint összekombináljuk, akkor 85-90%-os hasznos proteint kapunk, szintén magas bioaktivitással.

Az állati és növényi fehérjék közötti elsődleges különbség az aminosav-profiljukban van, és ezek a profilok határozzák meg azt az arányt, amelyben a szervezet felhasználja a megemésztett aminosavakat. Bizonyos állati eredetű fehérjék jobban hasonlítanak az emberi fehérjékhez, és hamarabb felhasználódnak, mint a növényi fehérjék, ez azonban nem jelenti azt, hogy hatékonyan lesznek felhasználva. Amikor komplettáljuk a növényi fehérjéből hiányzó aminosavakat, akkor az állati fehérjékhez hasonló válaszreakciót tapasztalunk a szervezet részéről.

Egy másik tényező, amit figyelembe kell venni a fehérjék összehasonlításánál, az az, hogy valójában nem létezik olyan dolog, mint tejprotein, vagy savó-protein, vagy szójaprotein, vagy bármilyen más "típusú" protein. Mindegyik fehérjeforrás többféle fehérjét fog tartalmazni, amit összegezve a forrásuk nevével illetünk. Például a tejprotein a fehérjék egy csoportját jelenti, amelyekbe a kazein is beletartozik. 

A hatékonyságot, vagyis annak a mértékét,  hogy mennyire hasznosulnak az étkezési fehérjék a test különböző részeinek építésénél, öt elsődleges tényező határozza meg:

- Az aminosavak típusa és relatív mennyisége - különösen az elengedhetetlen esszenciális aminosavak hiánya.

- A fehérjemolekula mérete és struktúrája (fentebb említettük, hogy minden fehárjeforrás különböző fehérjéket tartalmaz).
- A jelen lévő elágazó láncú aminosavak (BCAA) mennyisége. A BCAA-k speciális struktúrával rendelkeznek, ilyenek például a leucin, izoleucin és a valin. Ennek a három aminosavnak az a különlegessége, hogy az izomban emésztődnek meg, és nem a májban. Minél több van belőlük egy fehérjében, annál magasabb a fehérje biológiai értéke.
A leucin oxidálódik a legkönnyebben, ezért nagyon megemeli a hasnyálmirigy inzulin-kiválasztását. Meg kell jegyezni, hogy a túl magas leucin-bevitel megzavarhatja a triptofán-niacin szintézist, ami pellagrát okozhat. A szervezet ammónia-szintjét is megemelheti.
Az izoleucin stabilizálja és szabályozza a vércukor- és energiaszintet.
A valin közreműködik az izom anyagcseréjében, a szövetek javításában, és a test nitrogén-szintjének fenntartásában. A túlzott valin bevitele azonban bőrviszketést és hallucinációkat okozhat.

- A proteint kísérő egyéb vegyületek, például a pektin jelenléte, melyek akadályozhatják emészthetőségét.

- Az adott protein emésztéséhez szükséges enzimek hiánya.

A biológiai értéken túl azonban az olyan tényezőket is figyelembe kell vennünk, mint az allergiák és az emésztési problémák, például a gázképződés, felfúvódás és székrekedés. Valójában nem számít, mennyire "jó" egy fehérje, ha nem bírod megemészteni.

A protein biológiai értékében az is szerepet játszik, hogy milyen fajta aminosavak vannak egy fehérjemolekulában, és milyen arányban. Igen, a szervezet rendelkezik azzal a képességgel, hogy számos aminosavat képes szintetizálni, amire szüksége van. De a kilenc esszenciális aminosavat nem képes előállítani, ezért az elfogyasztott étellel kell bevinni. A legtöbb állati protein elvileg az összes esszenciális aminosavat elegendő mennyiségben tartalmazza. A gabonák, a legtöbb hüvelyes és zöldség fehérjéi is tartalmazzák az összes esszenciális aminosavat, de a mennyiségük a növényi ételekben általában nem ideális, különösen BCAA-kból. Ez azonban könnyen komplettálható, és így lehetséges olyan növényi fehérjékhez jutni, amelyek nagyon koncentráltak. 

Fontos megjegyezni, hogy majdnem minden ételben vannak fehérjék. Nem csak az olajos magvakban, gabonában, hüvelyesekben és állati termékekben, hanem a zöldségekben és gyümölcsökben is. Ha főként növényi alapú étrendet fogyasztunk, és ezekből az ételekből kívánjuk fedezni a szükséges fehérje-mennyiséget, akkor minden egyes étkezésnél együnk minél többfélét. Ha összekombináljuk a különböző növényi ételeket, akkor esélyesebb, hogy teljes értékű fehérje-étkezést kapunk. 
Ezek figyelembe vételével tekintsük át az elsődleges fehérje-forrásokat, valamint a a pro- és kontra érveket.

Állati vs növényi fehérje

Anélkül, hogy véleményezném a húsevés morális és etikai oldalát, foglalkozzunk itt elsősorban a különböző fehérjeforrások egészségügyi értékével, különösen abból a szempontból, hogy mennyire tekinthetők jó "étrendikegészítő" fehérjeforrásnak.

Húsprotein

Amikor a "fejlett világban" az emberek a fehérjére gondolnak, a legtöbbnek a marhahús ugrik be, a steak, a hamburger, hot dog, sült marhahús. Az "éhes ember eledele". Ha kételkedsz, vess egy pillantást a legtöbb sportoló étlapjára! De mennyire tekinthető a hús az egészséges fehérje elsődleges forrásának?

A pozitívumok szempontjából az állati fehérje teljes. Megtalálható benne az összes esszenciális aminosav. És nem annyira allergén. Viszont nem annyira koncentrált - csupán mintegy 20% használható proteint tartalmaz. Vagyis a húsprotein tápanyagsűrűsége nem annyira magas, így a fehérjével együtt nagy mennyiségű kalóriát is beviszünk vele. A vastagbél-rák esélyét is növeli, különösen, ha magas hőfokon sütik meg. És ha csak nem füvön legeltetett biomarha húsát vesszük (nagyon fontos, hogy bio legyen), akkor biztosak lehetünk benne, hogy nagy mennyiségű antibiotikumot, gyomirtót, hormont és kedvezőtlen arányú Omega 6-3  zsírsavat is tartalmaz, valamint nagy eséllyel fertőzött E. coli baktériummal - a telített zsírok magas arányáról nem is beszélve.

A legtöbb húsevő nem tud arról, hogy az USA, Kanada és más országok által termelt marhahús és csirke több, mint 70%-át mérgező szénmonoxid gázzal kezelik, mivel hetekre friss kinézetet kölcsönöz az állott húsnak.

100 gramm marhahús kb. 23 gramm fehérjét és 15 gramm zsírt tartalmaz. Biológiai értéke 70 körül van, a fehérje-hasznosulás mértéke pedig 73.

Baromfi-protein

A csirkét és a pulykát "könnyebbnek" és "olcsóbbnak" tekintik a marhahúshoz képest. És valóban, a sovány csirke vagy pulyka 100 grammjában 27 gramm fehérje van, és 2-3 gramm zsír. Biológiai értéke 80 körül van. De hacsak nem biocsirkét eszünk, szintén nagy mennyiségű antibiotikumot, arzént (ami egy államilag jóváhagyott adalékanyag), és természetesen csirke-leukózisos rákos daganatokat is tartalmaz.

Halprotein

A hal egy jó, magas fehérjetartalmú étel. Jelentős mennyiségű minőségi proteint tartalmaz, szinte semmi szénhidrátot, és nagyon kevés telített zsírsavat. Bár zsír- és fehérjetartalma majdnem azonos (5g/100g), a zsírok java része nagyon hasznos Omega-3 zsírsav. A hal fajtájától függően biológiai értéke 70 és 80 között mozog, a fehérjehasznosulás mértéke 81, ami a csirkéével megegyező.

Sajnos a vadon tenyésző halak valószínűleg magas higanytartalommal rendelkeznek, a halgazdaságban tenyésztettek pedig sok antibiotikumot és dioxint tartalmazhatnak.

A tengeri hal az egyik legutolsó vadon termő élelmiszer-forrás. Sok ember potenciális egészségügyi haszna, friss íze és az óceánokkal való kapcsolata miatt fogyasztja. Ma már a világ haltermésének majdnem a fele halgazdaságokból származik, és nem a természetből. A farmok egy részében a halakat nagy tömegben, szennyezett ketrecekben tenyésztik, és sokszor ipari minőségű tápokon hizlalják. (Ezzel kapcsolatban: Factory-Fed Fish: How The Soy Industry is Expanding Into The Sea).

Sertésprotein

A 80-as évek vége felé a televiziós hirdetések segítették ki a hanyatlóban lévő sertésipart. A National Pork Board beindította a “Sertés, a másik fehér hús" kampányt, aminek hatására az emberek el is hitték, hogy a sertéshús hasonlít a csirkére, a vörös húsokkal (pl. marhahús) ellentétben. Utána következett a madárinfluenza-hisztéria, amikor is a csirkétől riadtak el az emberek, miközben világszerte csirkék millióit mészárolták le a madárinfluenza terjedésének megakadályozása érdekében. Ekkor a sertéságazat a "Sertés, nem csirke" kampánnyal rukkolt elő, melynek az volt a mondandója, hogy a régi elképzelés, miszerint a sertéshús rosszabb a csirkénél, nem igaz, hacsak nem egy harmadik világbeli országból származó sertéshúst eszel, ahol még mindig szeméttel etetik a disznókat, vagy esetleg hullákkal (lásd a Blöff című filmet).

És az a mítosz sem igaz, hogy a sertéshús nehezebben emészthető, mint a marha. Ez is csak egy másik módja volt annak, hogy elriasszák az embereket a szeméttel etetett disznóhús fogyasztásától. Valójában a disznó valamivel könnyebben emészthető, mint a marha. Viszont valamivel több a zsír is benne, és a húshoz kapcsolódó összes többi problémával is rendelkezik, mint a magas antibiotikum-tartalom, stb. A "szabadtartású sertés" pedig kifejezetten ritka. Az USA-ban kapható szinte összes sertéshús olyan állattartó üzemekből származik, melyekben kegyetlen körülmények uralkodnak, és az állatok szó szerint "megőrülnek" az életfeltételeik miatt.

Tejprotein

A National Institute of Diabetes and Digestive and Kidney Diseases (NIDDK) becslése szerint 30-50 millió amerikai szenved laktózintoleranciában. Ezek az emberek nem tudják megemészteni a tejcukrot. Az FDA szerint a szimptómák között a gázképződés, hasi görcsök, hasmenés, stb is előfordulnak. Sok más ember azonban allergiás is a tejtermékekre (mivel a laktóz-intolerancia technikailag nem allergia), különösen a tejben található fehérjékre. Minden esetre a nehezen emészthető szarvasmarha-antigének (immunreakciót előidéző anyagok), mint a kazein, allergénekké válnak az arra hajlamos embereknél. A tejtermék az étel-allergiák egyik vezető okozója, amit gyakran hasmenés, székrekedés, fáradtságérzés kísér. Az asztma és orrüreg-gyulladás sok esetben csökken, vagy meg is szűnik, ha kizárjuk a tejterméket az étrendből. A tejtermék kizárása azonban csak akkor lesz hatásos, ha 100%-ban megtesszük. Két deci tejben 8-9 gramm fehérje van, és 5-10 gramm zsír. Biológiai értéke 80-90 és a fehérjehasznosulás 81.

Tejsavó-protein

Amikor a protein-táplálékkiegészítőkről van szó, mostanság a tejsavó a király. Túlszárnyalta a tejalapú tápkiegészítőket, a tojást és a szóját is, és egyeduralkodóvá vált. Miért? Egyszerűen azért, mert rendkívül magas biológiai értéke van: 90-100 a tejsavó-koncentrátum, és 100-150 a tejsavó-izolátum esetében. BCAA-tartalma is magas, és az emberi test hamar felszívja.

Sajnos, egyúttal nagyon allergén is. A probléma nem a laktóz vagy a kazein (melyek a tej fő allergén anyagai), mivel a savóból mindkettőt teljesen eltávolítják, vagy lecsökkentik. A tejsavó főbb fehérjéi azonban (béta-laktoglobulin, alfa-laktalbumin, és a szarvasmarha-szérum-albumin) mind nagyon allergén. Emellett a tejsavóban sokkal több a koleszterin, mint amennyi egészséges volna.

Érdemes fontolóra venni, hogy hány ember is allergiás a tejtermékre és a tejsavóra? A hivatalos adat 1-3%. Ha azonban úgy számolunk, hogy beleveszünk mindenkit, aki benyálkásodik a tejtermékektől, vagy székrekedése, puffadása van tőlük, akkor valószínűleg 60-70%-ot kapnánk. Ha pedig belevennénk még azokat is, akik enyhe gyulladást - és vízvisszatartást - tapasztalnak, akkor egyesek szerint a szám elérheti a 100%-ot is. Nincsenek hivatalos kutatások e számok alátámasztására, ezekre csak azok a szakemberek következtettek, akik sportolókkal, harcművészekkel, testépítőkkel dolgoznak.

És végül a tejsavó hozzájárul két betegség előidézéséhez is: az aminoacidémiához és a belek toxémiájához. Erről többet olvashatunk a "Protein concerns” oldalon.

Mellékesen érdemes megjegyezni, hogy az egész tejsavó-ipar abból a széndékból fejlődött ki, hogy üzleti hasznot húzzanak a sajtipar néhai melléktermékéből. Amikor kicsapatjuk a tejet, hogy sajtot készítsünk belőle, akkor a tejből túró és savó keletkezik. A túró a "szilárd" rész, amiből a sajtot készítik. A folyékony savót régebben hulladéknak tekintették, de utána a gyártók elkezdték melegíteni a savót, hogy elpárologtassák belőle a vizet, és koncentrált proteint hozzanak létre belőle. Most már léteznek fejlettebb szűrési eljárások, melyekkel pl. tejsavó-izolátumként vonják ki a fehérjét a savóból, melyet a szervezet könnyebben meg tud emészteni. De még mindig rendelkezik ugyanazon problémák java részével. 

Tojásprotein

Egy időben, mielőtt a fejlett tejsavó-feldolgozás létezett volna, a tojást tartották az optimális fehérje-kiegészítőnek. Igazából a biológiai érték skálája is a tojás-proteinen alapszik, melyet 100-nak tekintenek. A tojás azonban egyesek szerint az összes fehérje közül a legallergénebb. Azoknak pedig, akik csak a tojásfehérjét eszik meg, érdemes megjegyezniük, hogy az allergén fehérjék java része a tojásfehérjében koncentrálódik.

Tojásfehérje vs teljes tojás

Ha már a témánál vagyunk, érdemes megemlíteni a tojással kapcsolatos mítoszokat. Először is, a közhiedelemmel ellentétben a teljes tojás aminosav-profilja jobb, mint a tojásfehérjéé, és így a teljes tojás biológiai értéke jobb, mint csak a fehérjéé. A teljes tojások tápanyagsűrűsége is nagyobb, mint csak a fehérjéé, mivel a sárgájában van az összes vitamin, ásványi anyag, antioxidáns és Omega-3 zsírsav (feltéve, ha szabadtartású csirke tojásait esszük). Valójában a proteinen kívül a tojásfehérje nem sok hasznos tápanyagot tartalmaz. A koleszterin-szinttel kapcsolatban pedig a legújabb kutatások szintén nem hozzák összefüggésbe. Mindemellett a tojásban található fehérje is nagyon allergén."

Eddig az állati fehérjék értékelése. És mielőtt kétségbe esnétek, hogy "De hát akkor mit együnk?", várjátok meg a pénteket, amikor a növényi proteinforrásokról lesz majd szó.

Az elme létezésének célja

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.24. tad-aszankhjéja-vászanábhis-csitramapi parártham szamhatja-káritvát

tat – az; aszankhjéja – megszámlálhatatlan; vászanábhih – a vászanák által; csitram – változatos; api – bár; parártham – a purusa érdekében; szamhatja-káritvát – mivel együttműködik.

Az elme, amelyet számtalan tudati feltételekhez kötöttség színez meg, mások céljából létezik, mivel együttműködik.

Az alapgondolat itt az, hogy minden, ami egy teljes egész, a saját céljából létezik. A tudatot nem lehet kisebb részekre felosztani, és nem alkotóelemekből áll össze. Ezen okból kifolyólag a célja csupán önmaga. Az olyan tárgyak, mint a házak és hidak darabokból állnak össze, és külső cselekvők céljait szolgálják – azokét az emberekét, akik használják őket.

A világ is tárgyakból áll, amelyeket elemek és atomok alkotnak. Ezért, a jógikus filozófia szerint, valaki más céljai érdekében kell léteznie. A 2.21-es szútra azt állítja, hogy a világ csak a tudat céljából létezik. Amikor az elmére tekintünk, amelyet az egész evolúciós múltunk megszínez, az a benyomás alakul ki bennünk, hogy csak a saját céljából létezik. Ez tükröződik abban az elképzelésben, hogy a célunk a túlélés, egyénileg és fajként is. A jóga szerint azonban, az elme – mint minden, ami alkotóelemekből áll, és aminek a létezése más elemektől függ – csak mások célja érdekében létezik. egy olyan képződmény, ami a manaszból (a gondolkodás elve), buddhiból (intellektus) és ahankárából (egó) áll.

Mindhárom alkotóelem saját maga három gunából áll: szattva, radzsasz és tamasz.

Az elme szintén nem tud függetlenül cselekedni vagy létezni. Önmagában nem képes semmilyen következtetésre jutni, hanem másokkal együttműködve kell cselekednie ahhoz, hogy a felfogás (látás) folyamata megtörténjen. Hozzá kell tennünk az érzékszerveket, a külső tárgyakat, és a tudatosságot is az elméhez, hogy létrejöjjön az élmény. Mivel megállapítottuk, hogy az elme egy összetett képződmény, most már tudjuk, hogy egy külső elv érdekében cselekszik, ami a tudat."

A szeretet egyenlete

Ma éjszaka álmomban azt gondoltam, hogy szeretem az életigenlő embereket! Mert nem panaszkodnak, nem sajnáltatják magukat, nem tetszelegnek az áldozat szerepében, hanem annak örülnek, ami van, és nem hasonlítgatják magukat, vagy amit elértek, vagy kaptak a sorstól, másokéhoz. Nem azok a legboldogabb emberek, akiknek mindenből a legtöbb és a legjobb van, vagy akik könnyen, erőfeszítés nélkül érnek el nagy sikereket. Azok a legboldogabbak, akik elégedettek azzal, amijük van, de ugyanakkor nem adják fel az álmaikat, és folyamatos erőfeszítést tesznek azért, hogy megvalósítsák őket.

Bizonyos önmegvalósítási rendszerek a vágynélküliségre tanítják a spirituális aspiránsokat, amit egy kezdő gyakorló szinte biztosan félre fog értelmezni, és elveszíti a motivációját minden iránt, céltalannak és értelmetlennek fogja látni az életét, és depresszióba esik. A vágynélküliség ugyanis nem azonos a motiváció hiányával. A legnagyobb spirituális tanítók végtelen motivációval rendelkeztek, és minden akadályt legyőztek annak érdekében, hogy megvalósítsák álmaikat. 

A vágynélküliséggel tehát óvatosnak kell lenni, mindaddig, amíg a tudatunk valóban nem kerül legalább a szattva-gunába, vagyis a jóság minőségébe. Ekkor leszünk képesek ugyanis önző vágyak nélkül, kötelességből cselekedni, úgy, hogy közben ne veszítsük el a motivációnkat. A transzcendens szinten pedig, amikor a tudatunkat már nem befolyásolják az anyagi minőségek, szinte legyőzhetetlenné, érinthetetlenné válunk, hiszen a kétségek már nem tudják megingatni eltökéltségünket céljaink elérésében. természetesen itt spirituális célokról beszélünk, vagy pedig olyan anyagi célokról, amelyek spirituális célt szolgálnak. 

Amikor a tudatunkat dominánsan a tamasz (tudatlanság) minősége uralja, akkor a vágynélküliség a motiváció hiányában fog megmutatkozni, vagyis hajlamosak leszünk elmulasztani a kötelességünket, és inkább lemondani az álmainkról, ahelyett, hogy erőfeszítést tennénk a megvalósításukra. Ezen a szinten a spiritualitás inkább egy menekvés az élet kihívásai elől, mellyel önmagunk számára elfogadhatóbb színben tüntetjük fel lúzerségünket. Ugyanakkor döntéseinket és hozzáállásunkat folyamatos frusztráció és a boldogtalanság, beteljesületlenség érzése kíséri. Ilyenkor vagyunk hajlamosak másokban is a rosszat látni, irigykedni, rosszindulatúskodni, és másokat okolni szerencsétlenségünk miatt.

Amikor a tudatunkat a radzsasz (szenvedély) minősége uralja, akkor a vágynélküliség még szintén a pszeudo-spiritualitás formáját öltheti. Ez azt jelenti, hogy lemondunk bizonyos dolgokról, mert "nem menő" ragaszkodni hozzájuk, és egy olyan szintet célzunk meg, vagy inkább játszunk meg mások előtt, amelyen nem állunk. Ha lemondunk bizonyos anyagi ragaszkodásokról, de a vágy még mindig mélyen ott gyökeredzik a szívünkben a múltbéli benyomások miatt, akkor a lemondás hamissá válik, mi pedig képmutatóvá válunk. Ebből fakadnak a különböző spirituális vagy vallási rendszerekben betöltött magasrangú pozícióhoz való ragaszkodás, miközben titokban olyan ragaszkodásaink vagy tiltott szokásaink vannak, melyektől nem tudunk megszabadulni, így helyette inkább eltitkoljuk őket, és megjátsszuk a szentet. 

Az elmúlt 40-50 év guru-botrányait szemlélve arra a következtetésre juthatunk, hogy jobb őszintén megfogalmazni a vágyainkat, és a fokozatos fejlődést választani, mint megpróbálni belenőni egy cipőbe, ami sokkal nagyobb, mint a lábunk. Mág akkor is, ha a környezetünk azt sugallja nekünk. hogy mekkora spirituális mesterek vagyunk, soha nem szégyen bevallani önmagunk előtt emberi esendőségünket.

Vagyis itt is igaz, hogy A pontból a B pontba csak fokozatos, kicsi lépésekkel lehet eljutni. Először is reálisan fel kell mérni, hogy mi a kiinduló pont, és utána elkezdeni a gyakorlást, akármennyiszer vallunk is kudarcot, vagy kell újratervezni a folyamatot. Ez egy belső folyamat, és egyéni módon zajlik, a külső példák és tanítók legfeljebb támpontokkal tájékozódási pontokkal tudnak szolgálni. 

Tudatosítanunk kell azokat a dolgokat, amelyek a szívünkben vannak, és el kell kezdeni dolgozni a nemkívánatos dolgok (gazok, melyeket a szanszkrit hagyomány anarthának, vagyis értéktelen, szükségtelen dolognak nevez) kitisztításán, akármilyen fájdalmas, fáradságos vagy lassú is legyen a folyamat. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal szemben, és a pozitív érzéseket, törekvéseket fejlesztjük önmagunkban, akkor már jó úton járunk. És a legfontosabb tulajdonság a szeretete, amely végtelen gyakorlás igényel. Nem fogunk tudni mindenkit ugyanúgy szeretni, akármennyire próbáljuk is. Ez nem is természetes, az ember szeretete máshogy nyilvánul meg a személyes kapcsolataiban, mint a vele semleges kapcsolatban lévő, vagy éppen ellenséges emberek felé.

Van, amikor igazságtalannak érezzük az élettől, hogy valaki ellenségesen viselkedik velünk szemben. Minden bizonnyal ennek is megvan a maga oka, valamely előző életünkben megbántottuk az illetőt, és ő nem volt képes megbocsátani nekünk. Ugyanakkor meg kell tanulnunk megbocsátani az ellenségeinknek, és megbocsátani magunknak is, amiért az ellenségünkké tettünk valakit. Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy hagynunk kell bántani magunkat, mert az áldozat vállalása nem mindig azonos a vezekléssel. 

nem a szenvedés fogja megtisztítani a lelkünket, hanem a tudatos teremtő munka. A negatív dolgok helyébe pozitívakat kell teremteni, és így kiszorítják azokat a tendenciákat, amelyek akadályozzák a fejlődésünket. De mindig lesznek rosszindulatú emberek, mindig lensznek irigyeink, kritikusaink, mert a világ akkor van egyensúlyban, ha egyesek szeretettel fordulnak felénk, mag mások rosszindulattal. A mi feladatunk azonban az, hogy ne bocsátkozzunk bele ezekbe a kettősségekbe, és ne bonyolítsuk meg ezzel a saját karmánkat. A jóginak semlegessé, illetve közömbössé kell válnia a gyűlölet és rajongás iránt, mert ha bármelyikbe belebocsátkozik, az ideköti a múlandó világhoz. Ez azonban megint csak nem azt jelenti, hogy nem kell tanulnia és művelnie a szeretetet. A szeretetet soha nem szabad feladni, de spirituálissá kell változtatni az önző, követelődző, birtokló szeretet helyett. Szeretetet kaphatunk és adhatunk, de amikor magunk válunk a szeretetté, akkor minden egyensúlyba kerül. Úgy kell szeretni, mint a folyó, mely az esőből táplálkozik és a tengernek adja vizét, vagy a fák, melyek nem nézik, hogy kinek adják gyümölcsüket és árnyékukat, még akkor sem, ha valaki kínozza vagy megöli őket. 

A lélek meg nem ölhető, és meg nem változtatható, nem lehet elvenni belőle, és hozzátenni, mert öröktől fogva önmagában teljes. Feladatunk csupán az, hogy megvalósítsuk önnön spirituális természetünket, és így megállapodjunk az öröklét, a teljes tudás és a szeretet állapotában. 

Salabhászana - sáskapóz

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Salabhászana (sáskapóz)

Dristi: nászágrai (orrhegyre)

Áttekintés: a salabhászanával kezdődik a nyolc hátrahajlító gyakorlatból álló sorozat. A majúrászanán kívül, ami nagyon hasonlóan működik, a salabhászana az egyetlen olyan hátrahajlítás, ami teljesen aktív; vagyis csak a hát feszítőizmai által vesszük fel a pózt, és nem használjuk az antagonista izmokat. Az összes többi hátrahajlításban a karjaink és lábaink ellenállásával is dolgozunk, amikor mélyebbre akarunk menni a hátrahajlításba. Itt csak a gravitáció ellen dolgozunk. Éppen ez az oka annak, hogy a salabhászana az első hátrahajlító gyakorlat. Nem az a célja, hogy a hajlékonyságot fejlessze, hanem az, hogy aktiválja és erősítse a hát feszítőizmait a később következő hátrahajlításokhoz. Az erős hátfeszítő izmok elengedhetetlenek a láb-a-nyak-mögötti pózokhoz és a hátrahajlító sorozat után következő kartámaszokhoz.

Vinyásza számolás

Kilégzésre érkeztünk meg a lefelé néző kutyába a krouncsászana huszadik vinyászájában. Mivel a salabhászana első vinyászáját kilégzésre kell végezni, ezért végrehajtunk egy plusz belégzést a lefelé néző kutyában, hogy összekössük a két pózt.

Csatvári: Kilégzésre ereszkedjünk le csaturanga-dandászanába. Vegyük észre, hogy itt a negyedik vinyászával kezdjük a számolást, és nem a hetedikkel. Ez a következő négy póz esetében is így lesz, mivel mindegyik pózt hason fekvő helyzetből vesszük fel. Ez azt is jelenti, hogy ha teljes vinyásza-gyakorlást végzünk (vagyis visszatérünk álló helyzetbe minden póz után, és így a szúrja-namaszkára A-hoz hasonló mozdulatsorral kötjük őket össze), akkor a negyedik vinyászára egyszerűen lefeküdnénk a csaturanga-dandászanából, és csak a pózból kijövet hajtanánk végre a felfelé és lefelé néző kutyát. Ha a fél-vinyásza módszert követjük (vagyis hátraugrunk a póz jobb és bal oldala között, de nem jövünk fel álló helyzetbe a póz befejezésével), ami a manapság bevett gyakorlási módszer, nem lesz látszólagos különbség, amikor a negyedik vinyászából vesszük fel a pózt.

A kilégzés végén feküdjünk a hasunkra, a törzsünk mellett kinyújtott karokkal. A tenyerek nézzenek fölfelé, és az ujjak mutassanak a lábunk irányába. Ellenőrizzük, hogy a bandhákat aktívan tartjuk-e hason fekvésben, máskülönben az energia (prána) kifolyik a földbe. Ez azért történik, mert a föld befogadó állapotú, és az energia a magasabb potenciál felől az alacsonyabb felé áramlik. Ugyanebből az okból a jógi általában a tenyereit és a talpait is felfelé fordítja, az ég felé, hogy onnan kapja a pránát.

Pancsa: A belégzés kezdetekor emeljük fel a lábainkat és a törzsünket a talajról és spicceljünk a lábfejünkkel. Nézzünk az orrhegyre, és ne feszítsük túlzottan hátra a fejünket! Engedjük, hogy a nyakunk harmonikus ívet alkosson a gerinc többi részével. Mivel elől nincsenek túlzottan erős izmok a nyak körül, ez az a gerincszakasz, amelyet leginkább hajlamosak vagyunk túlzottan hátrafeszíteni. A nyak hiperextenziója fejfájáshoz, valamint csukló-, váll- és egyéb fájdalmakhoz vezethet.

Tartsuk egyenesen a térdeinket a négyfejű combizom megfeszítése által, de ugyanakkor használjuk a farizmokat és a hamstringeket arra, hogy minél magasabbra emeljük a lábainkat anélkül, hogy behajlítanánk a térdeinket.

Emeljük a mellkasunkat olyan magasra, amennyire csak tudjuk a gerincfeszítő és a quadratus lumborum izmok segítségével. Gördítsük hátra a vállunkat a széles hátizom segítségével, és húzzuk el a padlótól a romboid izmok segítségével. Az alhasunkat tartsuk aktívan, és a légzés java részét szívjuk be a mellkasunkba. Ez lényeges minden hátrahajlító pózban, máskülönben a mellkas nem fog megnyílni.

Kilégzésre ereszkedjünk le, és a kezünket lefelé néző tenyérrel, előremutató ujjakkal helyezzük el a derekunk mellett. vigyük a kezeinket annyira hátra, hogy az alkarjaink merőlegesek legyenek a talajhoz képest, mint a csaturanga-dandászanában.

Belégzésre emeljük meg a mellkasunkat, fejünket, és a lábainkat a talajról, és ismételjük meg az előző instrukciókat. Megújult hangsúllyal emeljük meg a mellkast, és és hozzuk lefelé a lapockánkat a hátunk mentén. Anélkül, hogy a tenyerünk megmozdulna, húzzuk a kezeinket a lábaink felé. Ez az akció segít aktiválni a széles hátizmot és a trapézizom alsó részét, és lerögzíti a lapockákat, ezáltal megakadályozva a trapézizom felső részének túlaktiválását. A salabhászana A-t és B-t egyben tárgyaljuk, mert nincs külön vinyásza számolása.

Sad: Belégzésre felfelé néző kutya.

Szapta: kilégzésre lefelé néző kutya."

Az orális karakter

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Hátrahajlító sorozat

Itt kezdődik a nyolc középnehéz hátrahajlító pózból álló csoport, amely a második sorozat első lényegi sorozatát alkotja. Ha a hátrahajlítást a láb-a-nyak-mögötti pózokkal együtt végezzük, hajlékonnyá és erőssé teszi a gerincet és megtisztítja a nádíkat és a csakrákat, amelyek a központi energiavezeték (szusumná) mentén helyezkednek el. Ennek szellemében az Észak-indiai jógaiskolák csakrászanának nevezik az úrdhva-dhanurászanát, mivel ez a név arra utal, hogy a hátrahajlítások képesek megnyitni és feltölteni a csakrákat.

A hátrahajlítás a nyitottsággal és sérülékenységgel is kapcsolatos. A nyitottság ebben az esetben azt jelenti, hogy képesek vagyunk elfogadni azt, amit felajánlanak nekünk. Ahhoz kapcsolódik, amit Sigmund Freud „orális fázisnak” nevez az egyén érési folyamatában, amikor is a beleegyezés, a befogadás és a nyitottság az uralkodó válaszunk mindenre. Amikor a kisgyermeket szoptatják, a külvilággal való kapcsolata, amelyet egyedül az anya testesít meg, a száján keresztül valósul meg.

Akinek könnyen megy a hátrahajlítás, arra gyakran jellemző lehet az, amit Wilhelm Reich és Alexander Lowen „orális karakternek” nevez. Az orális karakter a relativizmushoz, vagy jógikus kifejezéssel az ídában (hold-csatorna, bal orrlyuk) túltengő pránához kapcsolódik. A relativista, vagy orális karakter hajlamos igent mondani a másik személy pozíciójára, és elfogadni azt, még akkor is, ha ez a pozíció potenciálisan veszélyes vagy elutasítandó lenne.

Az orális karakter nem annyira képes kiállni a saját véleménye mellett, kialakítani egy nézőpontot, vagy megvédeni azt, ami igaz, és megkérdőjelezni vagy ellenezni azt, ami helytelen. Ha az emberiség csak orális típusokból állna, akkor soha nem buktattak volna meg egyetlen önkényuralkodót vagy diktátort sem, nem történtek volna forradalmak sem a társadalmak, sem a tudomány, sem a spiritualitás terén, vagy bármilyen más területen.

A hátrahajlítás tehát akkor a leghatékonyabb, ha párhuzamosan kiegyensúlyozzuk az ellentétes mozdulatokkal és ászana-csoportokkal, például a láb-a-nyak-mögötti pózok és a kartámaszok. A hátrahajlítás pránikus, ami azt jelenti, hogy támogatja a felfelé irányuló levegőt, amely a belégzéshez kapcsolódik. Annak, amit a pszichológiában általában „orálisnak” neveznek, a jógikus terminológiában a „pránikus” felel meg (A prána kifejezés általánosságban vonatkozik az életerőre, de kifejezetten a felfelé irányuló áramlatot is jelenti a tíz életlevegő közül).

Úgy tartják, hogy ha valakinek nincs elegendő kötődése az anyjához, az később megnehezíti számára a befogadó „üzemmódot”. Tapasztalatunk szerint azok, akiknek könnyen megy a hátrahajlítás, könnyebben fogadnak el másokat ítélkezés nélkül, és legalább anekdotikus bizonyíték is van arra, hogy a hátrahajlításokban történő fejlődés elősegíti a nyitottabb és együttérzőbb jellem kialakulását. Mivel fejleszti a női oldalunkat, úgy tűnik, hogy a hátrahajlítás hozzásegít ahhoz, hogy meglássuk az értéket mások véleményében, még akkor is, ha az ellentétes a miénkkel. Mivel a hátrahajlítás meglágyítja a szív „védőburkát” vagy „ketrecét”, vagyisd a bordakosarat, együttérzővé tesz bennünket, és segít, hogy megnyissuk a szívünket a hátrányos helyzetűek vagy rászorulók előtt.

Ez nem azt jelenti azonban, hogy mindenki, akinek jó a hátrahajlítása, automatikusan őszinte, törődő emberi lény lesz, és az sem igaz, hogy akiknek merev a háta, azok mind önző, fösvény emberek. Úgy tűnik, hogy könnyebben tudjuk fejleszteni a hátrahajlításunkat, ha gyakorlásuk közben elképzeljük a hozzájuk kapcsolódó tulajdonságokat vagy jellemzőket."

Érzelmi intelligencia

Ez az, amivel sok ember nem tud mit kezdeni. Pedig a szakértők szerint a boldogulásunkhoz (vagy boldogságunkhoz) sokkal nagyobb mértékben szükségünk van az érzelmi intelligenciánkra (EQ - Emotional Quotient, vagy Emotional Intelligence), mint a normál, logikai IQ-ra, ami legfeljebb a tanulási és probléma-megoldási folyamatokban lehet a hasznunkra. Ahhoz, hogy megérthessük az érzelmi intelligencia működését a jóga szemszögéből, érdemes áttekinteni, hogy mit is tanít a Jóga-szútra az elme (manasz) és az értelem (buddhi) működéséről. 

Az érzelmek az elmében jönnek létre, így az elme hullámainak (csitta-vritti) is tekinthetjük őket. Az érzelmek felbukkanásának oka a tudatalattiban rejtőzködő szamszkárákban (múltbeli benyomásokban) és vászanákban (feltételekhez kötött természetben) keresendő. A jóga gyakorlása során elsődleges feladatunk az elme működésének, változásainak megismerése és tudatosítása. Csakis e hosszadalmas folyamat következtében válhatunk fokozatosan képessé arra, hogy megtanuljuk irányítani a mentális folyamatokat az erős buddhi és a koncentráció által. 

Mielőtt rátérnénk az érzelmi intelligencia szerepére, érdemes egy pár szót ejteni arról, hogy a mai világ jobban ösztönzi az embert az érzelmei és az intelligenciája elkülönítésére, mintsem, hogy egyesítse és összhangba hozza őket. A legtöbb munkahelyen az intellektuális problémamegoldó képesség van előtérbe helyezve, az interpeszonális kapcsolatokra pedig nem fektetnek akkora hangsúlyt. Sok esetben éppen ezért nem tud kialakulni a csapatszellem, mert az emberek nem tanulják meg kommunikálni az érzelmeiket, és nem nyitottak mások érzelmi megnyilvánulásaira. Az eredmény az, hogy magunkba fojtjuk az érzelmeinket, elnyomjuk őket, vagy próbáljuk leküzdeni a frusztrációt, ami mások felől érkezik, illetve esetenként agresszióval válaszolunk rá. 

A munkahelyi stressz jelentős része pontosan az ilyen érzelmi megnyilvánulásokból fakad, melyeket a legtöbben nem tudatosítunk és nem tanulunk meg irányítani. Sok tanulmányt olvashatunk az interneten az érzelmi intelligencia működéséről, de sok esetben az elméleti tudás, de még az egy-egy hétvégés önfejlesztő kurzusok sem elegendőek arra, hogy az elméleti tudáson túl ténylegesen tudjunk valamit kezdeni az érzelmeinkkel. A mai világban igazából nincs szükség érzelmekre a boldoguláshoz, legalábbis a társadalmi struktúra ezt sugallja nekünk. Szingliként is leélheted az életedet, és senki nem fog az érzelmi igényeiddel törődni, amíg megfelelően teljesítesz a munkahelyeden. 

Az organikus társadalomban, amikor a családtagok, akiket a szeretet köteléke fűzött össze, egymásról gondoskodtak, mindenféle intézményesített szociális védőháló helyett; mondhatni létszükséglet volt az, hogy valaki szeretni tudott, szeretetet tudott adni. Nem számított, hogy nincs nyugdíj, mert a nagyszülők annyi szeretettel halmozták el a gyerekeiket és unokáikat, hogy a család is mindvégig úgy érezte, szükségük van rájuk, és ők is úgy érezték, hogy a családnak szüksége van rá. Ma ezzel szemben sok öregember magányos, és örül, ha bekerül az öregek otthonába, ahol legalább a halálukig gondoskodnak róla. 

A mai világban az a sikeres ember, aki gépként végzi a munkáját, és minden más prioritás elé tudja helyezni azt. Egy multicégnél dolgozó munkamániás alkalmazottnak nincs ideje sem a gyerekre, sem a szüleire, sokszor a partnerkapcsolatára se, így inkább igyekszik lenyelni a frusztrációját, és tovább robotolni, ahelyett, hogy fellázadnia a rendszer ellen, és a saját boldogságának keresését tüzné ki életcéljául.

A jóga gyakorlása során, még akkor is, ha az csak ászana-gyakorlás, az ember időt tölt önmagával, és a légzésére figyelve fokozatosan megtanulja meghallani, felismerni az elméje igényeit. Az érzelmek esetenként lehetnek konstruktívak, vagyis előbbre visznek önmagunk megismerése és megértése útján; de destruktívak is lehetnek, például a félelem, gátlások, bűntudat, a függőségek, melyek mind menekvésre késztetnek, ahelyett, hogy erőt adnának a problémáink és belső konfliktusaink megoldásához. 

Én azt gondolom, hogy ha valaki meg akar tanulni az érzelmeivel bánni, ahelyett, hogy közvetve vagy közvetetten a rabságukban sínylődnek, akkor először a közvetlen személyes kapcsolataiban kell ezzel dolgoznia. Ki kell lépni a szingliség börtönéből (vagy elfántcsont-tornyából, ki hogyan éli meg), és felelősséget kell vállalni egy kapcsolatra. Kockáztatni kell, meg kell tanulni adni, hiszen amíg nincs kinek adnod, addig nem tudod igazán gyakorolni az adást, az elfogadást pedig még kevésbé. Egy modern jógi számára a házasság, partnerkapcsolat, gyerekvállalás ugyanannyira hozzátartozik az önmegvalósítás útjához, a ragaszkodás nélkül, önzetlenül, kötelességből való cselekvés gyakorlásához, mint az önmagával töltött idő az ászana, pránájáma, meditáció gyakorlása közben.   

A baráti kapcsolatok és az őszinte, nyílt, kölcsönös felelősség-vállaláson alapuló munkahelyi kapcsolatok mindennek a folyamatnak egy másik rétegét képezik, mert szerintem belülről kifelé építkezve kell haladni. Ha ezek a belső körök nem rendezettek, és nem működik bennük az érzelmi kommunikáció, akkor valószínűleg nem fogjuk tudni megváltani a világot, illetve nem tudunk az a változás lenni a világban, amit látni szeretnénk benne. A segítő szakmákkal, melybe a jógaoktatás is beletartozik, sok esetben az a baj, hogy a segítő szerepet gyakorló személy önnön problémái, feldolgozatlan érzelmei vagy konfliktusai elől menekül abba, hogy mások életét és problémáit próbálja megoldani, ami ilyenkor egy pótcselekvéssé válik. A jóginak sokat kell dolgoznia önmagán, és engednie kell, hogy a környezete, a közvetlen kapcsolatai visszatükrözzék rá mindannak a munkának az eredményét, amit sikerült (vagy éppen még nem sikerült) véghezvinnie. Ha nem tetszik az, amit a tükörben látunk, akkor nem mindig a tükörrel van a baj. Persze nem minden személyes kapcsolatunkkal tudunk mit kezdeni, hiszen vannak összeférhetetlen esetek. De összességében a szeretet, szolgálat, empátia, tolerancia és alázat sokkal többet enged megérteni önmagunkról, mint a magunkba zárkózás és az érzelmeink elfojtása. 

Freudnak talán igaza volt abban, hogy minél mélyebbre nyomjuk az érzelmeinket, annál inkább állati jellegű, tudattalan és irányíthatatlan ösztönökké és szexuális töltetű perverziókká válnak. A jóga azonban lehetőséget ad arra, hogy felszínre hozzuk, és megtisztítsuk, feldolgozzuk ezeket a múltbeli benyomásokból fakadó érzelmeket, amelyek, ha helyesen bánunk velük, nagy hasznunkra is válhatnak önmagunk és a boldogság keresésének útján.

Az elme célja

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.23. drastri-drisjóparaktam csittam szarvártham
drastri – a látó; drisja – a látott (a prakriti); uparaktam – színezett; csittam – az elme; szarvártham – mindent magába foglaló.

Az elme célja az, hogy a látó és a látott megszínezze.

Az elme az az eszköz, amely által a világ felfogása vagy megismerése lehetséges. Más szavakkal, az elme felelős a felfogás vagy érzékelés folyamatáért. Ahhoz, hogy a látás megtörténjen, két további kategóriára is szükség van, a látóra és a látottra.

A látott az univerzum, és az összes tárgy, ami alkotja. Minden egyes tárgy lenyomatot hagy az elmében, és megszínezi azt. Ezt a vonást az elme megszínezhetőségének nevezzük. Miután különböző foltokat gyűjtöttünk össze, inkább a múltban begyűjtött információra reagálunk, mint a jelenlegi tárgyakra. Ezt a folyamatot nevezik feltételekhez kötöttségnek.

Miután egy bizonyos ideig léteztünk a feltételekhez kötött állapotban (mintegy harminc trillió inkarnáción keresztül), megvalósítjuk, hogy a tárgyak által nem érhetjük el a szabadságot és gyönyört, és befelé fordulunk. Akkor rájövünk, hogy a látotton kívül egy másik tényező is megszínezte az elménket, ez pedig a tudatosság. Helyes filozófiai keresés által, amely azután lehetséges, hogy az intellektust felkészítettük a jóga segítségével, rájövünk, hogy a tudatosság nem helyezkedhet el az elmében, mivel az elme változékony, a tudatosság pedig nem.

Így megértjük, hogy az elmét két elv színezte meg, egy belső, és egy külső. Ez az elme célja. Vjásza a kommentárjában sajnálattal nyilatkozik azokról, akik abban hisznek, hogy az elme önmagában tudatos, és akik abban hisznek, hogy egyedül az elme valóságos. Azt mondja, hogy a szamádhiban megvalósítjuk, hogy a tárgy teljesen különáll az elmétől, amelyben tükröződik. Hasonlóképpen jön az a megvalósítás, hogy a látott teljesen elkülönül az elmétől. Vjásza szerint, csak azok ismerik meg magát a tudatot és így felszabadulnak, akik képesek elkülöníteni az ismerő (tudat), a megismerés (elme) és a megismerhető (a világ) három elvét egymástól – és nem azok, akiknek sikerül egyesíteniük a látót, a látást és a látottat."

Narcisztikus ko-dependencia 2. rész

Carol Horton cikkének második része következik:

"Jógaoktató az emelvényen

Határozottan állíthatom, hogy láttam olyan jógaoktatókat, akik a rocksztárokhoz hasonló imádatban részesültek, amire Scwartz utalt a Newsweek-cikkben. Különösen a híres oktatók esetében nem ritka, hogy a tanítványok úgy csüngenek minden egyes szavukon, mintha valami isteni orákulum megtestesülései volnának. És még egyes helyi oktatók körében, akik nem is annyira híresek, láttam olyan tanulókat, akik a Dalai Lámát megillető hódolattal fordultak feléjük, ami ez ő esetükben teljesen indokolatlan.

… bár minden eset más, elképzelhető, hogy a leggyakoribb ok, ami miatt sok jóga-tanuló hajlamos idealizálni a tanítóját, az, hogy sokan vágyunk tudat alatt egy tökéletes, szülő-szerű alakra, ami mindentudó módon és tökéletes szeretettel gondoskodik rólunk. Az ilyen, látszólag nem felnőttes érzelmek általában szunnyadó állapotban vannak. Ha az ászana-gyakorlás váratlanul intenzív érzelmi és pszichológiai élményeket indít be, akkor azonban aktiválhatja őket. Következésképpen, az idealizált anya- vagy apa-alak kivetülhet a jógaoktatóra, nem szándékosan vagy akár tudatosan, mégis erőteljesen.

… pszichológiai értelemben, a tudatalatti kölcsönhatást a tanár és tanuló (vagy terapeuta és kliens) között "transzferenciának" és "kontra-transzferenciának" nevezik. A tanuló "transzferálja" a saját idealizált szülő-alak iránti érzelmi igényét a tanárra. Így a tanuló a tanár narcisztikus tükrévé válik, amely csak azt az idealizált képet mutatja a tanárról, amit az a leginkább látni szeretne.

A probléma természetesen az, hogy ez a visszatükrözött kép hamis. Amikor ösztönzést érzünk arra, hogy ilyen módon megerősítsük ezt a hamis, idealizált énképet, akkor az a narcizmus szimptómája, egy olyan pszichológiai zavaré, amely a tényleges személyiségünk komplexitásainak elviselése iránti képtelenségben gyökeredzik. Mindannyian elkerülhetetlenül rendelkezünk a saját erősségeinkkel és gyengeségeinkkel. A narcisztikus személyiség azonban pszichológiailag "meg van hasadva" az idealizált, hamis énképre (amelynek szüksége van arra, hogy mások a megerősítésükkel táplálják), és az elérhetetlen, valódi énre (amelyet el kell, hogy nyomjon, mert elviselhetetlenül retteg attól, hogy "nem elég jó").

Bár Carol Lakey Hess az egyetemi professzorok és tanítványaik viszonyáról írta cikkét 
(When Narcissus Teaches: Teaching, Mentoring and the Danger of Narcissism), mondandója ragyogóan illik a jógaórákra is:

"Amikor egy oktatóban megtalálhatók a narcisztikus hajlamok (a nagyságra való törekvés és az elismerés iránti vágy), a tanulóban pedig a narcisztikus sebezhetőség (az igány, hogy egy idealizált személyhez kötődjön, aki megerősíti és jóváhagyja értékességét), mindkettő kölcsönösen megerősíti a narcisztikus pedagógiát. A tanuló megkapja a jóváhagyás; a tanár pedig az engedelmességet és a tiszteletet."

És bár majdnem bizonyos, hogy sem a tanár, sem a tanuló nem akarja tudatosan, hogy ez megtörténjen, túlzottan gyakran mégis megtörténhet, és meg is történik. Fontos hangsúlyozni, hogy ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a tanár egyszerűen "rossz", hogy a kapcsolat teljességgel negatív, vagy hogy a tanuló nem tanult meg semmit. Ellenkezőleg: Pontosan az teszi nagyon megtévesztővé ezeket a helyzeteket, hogy a legtöbbször pontosan az ellenkezője lesz igaz.

A tanár tehetséges ászana-instruktor lehet, a kapcsolatuknak lehetnek valóban pozitív aspektusai, és az is lehet, hogy a tanuló nagyon sok tudásra tesz szert. Mégis, a tanár és tanuló kapcsolatát már a gyökerénél megfertőzheti a narcizmus és az általa létrehozott transzferencia és kontra-transzferencia pszhicológiai dinamikája."

Eddig a cikk. Elképzelésem szerint viszonylag kevesen fogják megérteni azt, amiről valójában ez a cikk szólt. Sokan azért nem fogják megérteni, mert nincsenek benne egy ilyen kodependens kapcsolatban, és valószínűleg nem is igénylik. Sokan azért, mert benne vannak, de annyira ragaszkodnak hozzá, hogy nem képesek vagy hajlandóak felismerni azt, hogy tanárként vagy tanulóként mennyire befolyásolja őket ez a ko-dependens dinamika. Valószínűleg sokkal kevesebben lesznek azok, akiknek egészséges a tanár-tanuló kapcsolatuk, de a környezetükben felfedezik az ilyen ko-dependens megnyilvánulásokat, hiszen ehhez is kell egyfajta érzékenység. Illetve a legkevesebb esetben esélyes, hogy valaki felismerje azt, hogy egy ilyen ko-dependens kapcsolatban vergődik, akár, mint tanár, akár, mint tanuló, és talál magában motivációt arra, hogy szembenézzen a gátlásaival és félelmeivel, és továbblépjen valódi önvalója megismerése felé. 

Én sok példát láttam az ilyen ko-dependens kapcsolatokra a Krisna-tudatban, ahol a guru személyisége és a guru iránti odaadás a végletekig abszolutizált módon jelenik meg. Még azon guruk esetében is, akik nem narcisztikus személyiségek, mindig akad néhány tanítvány, akik ko-dependens módon függnek rajtuk, és olyan felelősségeket próbálnak a gurura ráruházni, amivel neki nem kellene foglalkoznia. De a narcisztikus személyiségek, mert ilyenekre is láttam példát, szinte egyenesen vonzzák a ko-dependens tanítványokat, és előszeretettel tenyerelnek bele a magánéletükbe, a személyes szférájukba, manipulálják az érzelmeiket és az odaadásukat. Ez hosszú távon persze számos csalódás forrása, úgyhogy én elsődlegesen azt gondolom, hogy egy tanárnak, jógaoktatónak, főként, mivel esetenként erőteljes pszichológiai történések triggere lehet, sokat kell dolgoznia a saját személyiségén.

Szerintem fontos az, hogy a tanár stabil személyiséggel rendelkezzen, ami azt is jelenti, hogy a személyes és szociális kapcsolataiban megkapja mindazt az érzelmi visszacsatolást, amire szüksége van a kiegyensúlyozott személyiség kialakulásához. Nem szerencsés, ha belső félelmeink, gátlásaink, szorongásaink és traumáink vetülnek ki a tanítványok fölött gyakorolt manipulációkba (még akkor sem, ha mindez tudat alatt történik), és önnön tökéletlenségünk elől a tanítványok idealizált szeretetének biztonságába próbálunk menekülni. Egy kapcsolat szerintem akkor értékes, ha mindkét fél tudatában van saját és egymás tökéletlenségeinek, erőinek és gyengeségeinek, és őszintén tudjuk kommunikálni a viszonyunk dinamizmusát, mindkettőnk hasznára. Persze a klasszikus indiai guru-tanítvány viszonyban ez el van fojtva, hiszen a tanítvány feltétlen engedelmességgel és tisztelettel tartozik viseltetni a tanára iránt, ez pedig pontosan a fent említett narcisztikus vonások melegágya lehet.

Én magam több, mint húsz éve vagyok ugyannanak a gurunak a tanítványa, és nem érzem úgy, hogy a kapcsolatunkra jellemző lett volna a narcisztikus ko-dependencia. Bár most nem veszek részt annyira aktívan a Krisna-tudat gyakorlásában, mint korábban, ez azonban még nem azt jelenti, hogy meg akarnám tagadni a gurumat, és egy újabbat keresnék, aki éppen az aktuális tudatállapotomra rezonál. Nekem erre az életemre elég is volt ez az egy elköteleződés, és bár a magam útját járom, mindazonáltal tisztelettel adózom az iránt, amit a gurumtól kaptam, és amit ő képvisel. Szerintem anélkül, hogy egy ilyen mély, és tartós kapcsolatot átélnénk, valószínűleg csak nagyon felszínes módon tudunk viszonyulni a jógaoktató és tanuló kapcsolatának megértéséhez is, hiszen itt általában csak pár évig tartó, átmeneti vonzódásról van szó, és nem egy együtt leélt életről.

Az intellektus felismerése

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"4.22. csittér-apratiszankramájász-tad-ákárápattau szva-buddhi-szamvédanam
csittéh – az elmének; aprati-szankramájáh – nem változik egyikről a másikra; tad-ákára – saját formája; ápattau – elérte; szva-buddhi – öntudatosság; szamvédanam – megismerése.

Az intellektus felismerésének folyamatában a tudat látszólag felveszi az intellektus formáját.

Miután megcáfolta az ellentétes iskolák álláspontját, Patandzsali most kijelenti a jóga-iskola nézetét. Ez a szútra megismétli azt, amit a 2.20-as szútra állít.

Egyes tudósok szerint a Jóga-szútra negyedik fejezete egy későbbi betoldás. Ezt a nézetet alátámasztja az a tény, hogy a harmadik fejezet az iti szóval végződik, ami egy idézet végét szokta jelölni. A negyedik fejezet végén is megtaláljuk az iti szót. Ezen kívül, a buddhizmus elleni kritikák egy része olyan iskolák tanait cáfolja, amelyek a Patandzsali munkásságának tulajdonított dátumnál később virágzottak. Például egyes szútrákra úgy tekintenek, hogy Nágárdzsuna tanításait cáfolják, aki Kr.u. 400 körül élt. Az ellenérv, amely korábbi dátumra teszi a Jóga-szútrát, azt állítja, hogy bár Nágárdzsuna valóban továbbfejlesztett bizonyos gondolatokat, azok már a korábbi századokban is a buddhizmus alapelvei között szerepeltek.

A tradicionális indiai nézet az, hogy a kuruksétrai ütközet, a Mahábhárata központi témája ötezer évvel ezelőtt történt. Védavjásza, a Véda felosztója, a Mahábhárata szerzője és az eposz egyik főszereplője ezért a hagyomány szerint Kr.e. 3000 körül élt. Mivel Vjásza kommentálta a Jóga-szútrát, és a nyolcfokú jóga a huszonhat kategóriával (tattvával) együtt említve van a Mahábháratában, a hagyomány szerint Patandzsali Kr.e. 4000 körül élt.

Akik egy második Vjásza létezését feltételezik, aki a Jóga-bhásja, a Brahma-szútra és a Gítá szerzője, Kr. e. 450-re teszik, amit a Gítá keletkezési idejének is tekintenek. Mivel kommentálta Patandzsali Jóga-szútráját, Patandzsalit nem tehetjük későbbre Kr.e. 500-nál, röviddel Buddha élete utánra. Ez adna némi teret annak a spekulációnak, hogy a Jóga-szútra negyedik fejezete ténylegesen egy későbbi betoldás.

Mivel ez a szútra ismétlés, csak röviden magyarázzuk meg a benne foglalt gondolatot. Maga a tudat a látó, és forma nélküli. Bármilyen tárgyra irányítjuk rá, azt a tárgyat fogja megvilágítani, az elmét eszközként használva. E folyamat által érzékeljük a tárgyat, tudatossággal keverve. Mivel a tudatosságra csak következtetni tudunk, és nem tudjuk közvetlenül érzékelni, hacsak nem vagyunk haladó meditálók, amit tapasztalunk, az a tárgy formája. Felszínes szemszögből vizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy a tudat az bármi, amiről tudatosak vagyunk. Ez a nézet a látottal való egyesüléshez (szamjóga) vezet, ami szenvedés (duhkha).

A jóga gyakorlása által lassan elkülönítjük a testünket, elménket, egónkat, és végső soron az intellektusunkat a valódi lényegünktől. A végső lépés annak megvalósítása, hogy az intelligencia/intellektus nem tartalmazza a tudatot. Csak a megfigyelés folyamata által, amelyet közellétnek is nevezünk, tűnik az intellektus tudatosnak, és tűnik úgy, hogy a tudat módosítja az érzéki benyomásokat. A valóságban mindkettő teljesen különálló. Így röviden ismertettük a dualisztikus jóga-iskola nézeteit."

Narcisztikus ko-dependencia 1. rész

A napokban találtam rá erre a cikkre, és úgy éreztem, hogy egy olyan problémáról szól,  aminek megismerése, felismerése sok jógaoktatónak és tanulónak hasznára válna, és segítene a továbblépésben, továbbfejlődésben. Én általában az autonóm (önálló, önkéntes) kapcsolatok híve vagyok az élet minden területén, és így a jógaoktatásban is. Ezt az egész guru-hisztériát nem tartom egy túlzottan konstruktív és előremutató dolognak, tekintve azt, hogy nagyon kevés érett személyiség kezd bele a jógába, és még kevesebb érett személyiség válik jógaoktatóvá. Persze mindenben lehet fejlődni, és meg lehet fizetni a tanulópénzt, de a jóga célja a tudatosodás, és önmagunk megsimerése, nem pedig az érzelmi függőség kialakítása a jógaoktatónktól. 

Amikor azt a kijelentést hallom, hogy "Nem tudsz fejlődni a jógában, ha nincs gurud", akkor mindig az jut eszembe, hogy Patandzsali egyetlen egy szútrában sem említette a guru fontosságát a Jóga-szútrában. Természetesen jo dolog, ha valakinek van egy tapasztalt tanára, de szerintem egy ko-dependens kapcsolat hosszú távon már káros, és előbb-utóbb traumákat fog okozni. A minket példaképnek tekintő emberek bárminemű maniplulálása, kihasználása (akár csak tudat alatt is) szerintem a saját személyes fejlődésünket is megnehezíti, mint oktatóét. A gyakorlóról nem is beszélve, akinek az életében a bálványok, tökéletes példaképek keresését majdnem mindig a saját életének vagy kapcsolatainak kudarcai elől történő nmenekülés váltja ki. 

Nekem a legtöbbször a célom az, hogy az embereket a saját lábukra állítsam, és visszaadjam a hitüket abban, hogy bármire képesek. Mindekinek a saját útját kell járnia, és én ebben csak asszisztálni tudok, de az én utam nem ugyanaz lesz, mnt azoké, akiket a jóga gyakorlására bátorítok. Nem gyűjtök fanklubot sem magam köré, mert én elégedett vagyok a személyes kapcsolataimmal, és úgy érzem, hogy az élet, és a szeretteim megadják nekem azt, amire szükségem van. Nem mások szemében és véleményében szeretném megtalálni a tökéletességet, hanem elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok, mert a tökéletlen és a tökéletes valójában ugyanolyan értékes, amíg hajt bennünket a fejlődni akarás őszinte vágya.

De nem is szaporítom tovább a szót, lássuk a cikk fordítását, melynek szerzője Carol Horton.

"Sok szó esik mostanában a szex és etika kérdéseiről a jógaoktató-tanuló viszonyában, és jó okkal. Azonban, ha túlzottan csak a szexre koncentrálunk, akkor hajlamosak leszünk figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy gyakran megjelennek fontos pszichológiai-érzelmi elemek ebben a kapcsolatban, még akkor is, ha szexről szó sincs. Minél jobban megértjüke ezeket a kevésbé szenzációs, de mégis fontos pszicho-emocionális kérdéseket, annál mélyebben megértjük az olyan eseteket, ahol a kis problémákból nagyok lettek.

A következő részlet legújabb könyvemből, a Yoga Ph.D.-ből származik, és a narcisztikus ko-dependenciáról szól, ami valószínűleg a leggyakoribb pszicho-emocionális elem manapság a jógaoktató és tanuló viszonyában.

******

“Amerikában a jóga divatos és piacképes kultusszá vált" - fogalmazta Casey Schwartz egy 2011-es Newsweek-cikkben, melynek találó címe:  Bow Down to the Yoga Teacher ("Bolrulj le a jógaoktatód előtt"). Megfigyelése szerint a jógaoktatók "bizonyos értelemben előadóművészek. Éppen ezért vonzódhatnak a narcisztikus hajlamúak ehhez a munkához".

Az utóbbi időkben, körülbelül amióta a százdolláros jógaleggingsek olyan általánossá váltak, mint a fermernadrág, a valaha ártalmatlan jógaoktató valami sokkal jelentősebbé alakult át. Most bizonyos oktatók képesek Keith Richards minden ájtatosságát reprodukálni, amint a sarkait hűti az öltözőben, miközben a rajongók már hisztérikus őrületben várják… A jógaoktatóvá válás egy labilis személy számára lehetővé teszi azt, hogy spirituálisan magasabbrendű szerepet játsszon." De ennek a dinamikának két oldala van. Ahhoz, hogy a jógaoktató személyisége felfúvódjon, a tanulónak kell felfújnia azt. A jóga-rajongók, mint a rockegyüttesek groupijai, függővé válnak a kedvenc gurujuktól kapott elismeréstől, és így lehetővé teszik a narcizmus felvirágzását.

Mondhatjuk-e, hogy ez méltatlanul nyers és egyoldalú megfogalmazás, mindazonáltal egy aggasztóan valós dinamika létezésére utal? Saját magam tapasztalatai és számos más tanúvallomás alapján azt mondanám, hogy mindenképpen igen.

Az valóban igaz lehet, hogy ahol Schwartz kizárólag a beteges rocksztár-groupie-ko-dependenciát véli látni, ott sok jóga-gyakorló egy teljesen egészséges, boldog, nyíltszívű tanár-tanuló kapcsolatot lát. És sok esetben nincs egyedüli, egyértelmű igazság vagy megítélés az emberi kapcsolatok komplexitásában. Sok esetben, ami igazából történik a tanár és tanuló között, az inkább valahol abban a szürke tartományban található, ami a teljesen jó és teljesen rossz pólusok között helyezkedik el.

Mindezek után fontos felismerni, hogy a jógaoktató-tanuló közötti kapcsolatban is természeténél fogva a terapeuta és kilens közötti kapcsolathoz hasonló interpeszonális viszonyok alakulhatnak ki. Ezzel nem azt akarom miondani, hogy a jógaoktató státusza megegyezik egy terapeutáéval, nyilvánvalóan nem. Van azonban egy párhuzam, mivel a jógaórán nem ritkán jelentkeznek erőteljes érzelmi és pszichológiai tapasztalatok, amelyek a tudatalatti elmében eltemetett mélyen személyes problémákat is a felszínre hozhatják. Következésképpen, az ilyen élményeket átélő tanulók esetében gyakori a tendencia, hogy önkéntelenül is erős érzelmeket vetítenek ki a tanáraikra.

Annak felismerése helyett, hogy élményeiket saját belső munkájuknak köszönhetik, a tanulók a tanáruk rendkívüliségének tulajdoníthatják azt. Más szavakkal, nem azt gondolják, hogy azért éltek meg egy érzelmi áttörést, mert dolgoztak saját magukon, hanem azért, mert a tanáruk rendkívüli adottságokkal rendelkezik. Ez a fajta projekció egy olyan emelvényre helyezi az oktatót, ahol már nem közönséges lényként tekintenek rá, hanem inkább olyasvalakiként, aki misztikus képességgel van felruházva, mely által erőteljes érzelmi állapotokat tud előidézni a tanulóiban. Ez a hiedelem potenciálisan káros. És ez különösen igaz azokban az esetekben, amikor a tanár az ilyen felmagasztalásból táplálkozik, és (anélkül, hogy tudatos lenne róla), abba az irányba dolgozik, hogy ezt megerősítse, vagy akár ki is követelje.

… Mégis, a jógaoktatók, a terepautáktól eltérően, általában semmiféle képzést nem kapnak azt illetően, hogy mit kezdjenek a munkájuk során megjelenő erőteljes pszichológiai dinamikával. Előbb vagy utóbb, sok tanuló, ha nem a legtöbb, aki megnyílik az ászana elme-test-lélek dinamikája előtt, szembetalálja magát valamilyen erőteljes érzelem hirtelen felbukkanásával. Az elnyomott emlékek visszatérhetnek. A tudattalanban mélyen raktározott benyomások hirtelen felmerülhetnek a tudatosság szintjén. És a legtöbb esetben ez teljesen váratlanul történik. A kezdő tanulók általában kevéssé vagy egyáltalán nem tudják, hogy a jóga sokal több is lehet, mint testgyakorlás, és még a nagyon tapasztalt gyakorlóknak is lesznek olyan időszakaik, amikre nincsenek felkészülve, és olyan érzelmeket élhetnek át, amikkel tényleg nehezen birkóznak meg.

Ez a dinamika veszélyes interpeszonális zónába helyezi a jógaoktatót. Lehet, hogy valaki nagyon jó ászana-oktató, és meg tudja adni a tanulóknak az eszközöket a test, elme és a légzés összekapcsolásához olyan módon, ami által mély és potenciálisan átalakító hatású éléményeket élhetnek meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az adott tanár valóban megérti és átérzi az, ami a tanulókban mélyebb, belső szinten lezajlik. Azt sem biztosítja, hogy a tanár rendelkezik azzal a tudással, ami által a legmegfelelőbben tud dolgozni a felbukkanó érzelmi erőkkel - beleértve azt is, hogy miképpen védje meg saját magát attól, hogy ezek az érzelmek tudat alatt befolyásolják."

(Befejezés következik)

Előreugrás nyújtott lábakkal

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Az aktív elengedés technikája: Aktiváljuk a jobb hamstringeket azáltal, hogy a lábunkat könnyedén odanyomjuk a karunkhoz, és ellensúlyozzuk ezt az akciót a kezünkkel. A nyújtás így egyenletesebben oszlik el a hamstringek teljes hosszában, ahelyett, hogy csak az eredésüknél, az ülőcsontnál húznánk. Ezzel a módszerrel mélyebben és hatékonyabban tudunk nyújtani.

Tartsuk a csípőket merőlegesen a matracon, és forgassuk kifelé a jobb combunkat, hpgy le tudjuk földelni a jobb ülőcsont külső oldalát. Ha a bal láb hamstringje nem teljesen nyújtott, akkor finoman befelé kell forgatni a jobb combunkat (ezt egy képesített tanárnak kell felmérnie).

Emeljük a mellkast a lábunkhoz, húzzuk lefelé a lapockáinkat a hátunkon, és vegyünk öt mély levegőt.

Nava: Belégzésre egyenesítsük ki a karjainkat, távolítsuk a lábunkat a mellkasunktól, ás nézzünk fel. Kilégzésre tartsuk meg a lábunkat a levegőben, és tegyük le a tenyereinket a csípők két oldalán.

Dasa: Belégzésre emeljük ki magunkat a karjainkon, menet közben behajlítva a bal lábunkat. Ne csak beleessünk a csaturanga-dandászanába. A hátraugrás két vinyászából áll: dasa – belégzésre emeljük ki magunkat, és ékádasa – kilégzésre érkezzünk meg a csaturangába. De ne vegyük tudomásul azt, ha nem tudjuk még kiemelni magunkat. Törekedjünk rá. Ha a hajlékonyságunk miatt jól megy a krouncsászana, az jó. De az erő-aspektusával is foglalkozzunk! Magasabbra kell emelnünk magunkat, mint a bakászanában, mivel a térdünk nincs a karjainkon. Az ászana alkímiáját az erő és a hajlékonyság szélsőségei között fedezhetjük fel. Minden nap próbáljuk egy centivel magasabbra emelni magunkat. Így jobban fel tudunk készülni a sorozatban található erő-pózokra.

Ékádasa: Kilégzésre lebegjünk hátra csaturanga-dandászanába.

Dvádasa: Belégzésre felfelé néző kutya.

Trajódasa: Kilégzésre lefelé néző kutya.

Csaturdasa-Vimsatihi: Ismételjük meg a krouncsászanát a bal oldalon.

Előreugrás egyenes lábakkal

Ha a hamstringjeink nagyon megnyúltak már, a lábaink pedig nem túl hosszúak a törzsünk hosszához viszonyítva, megtanulhatjuk az előreugrást kinyújtott bal lábbal. Ahhoz, hogy megítéljük, rendelkezünk-e elegendő hajlékonysággal és megfelelő testalkattal ehhez, vegyük fel a pascsimóttánászanát, és nyújtsuk ki a tenyereinket a lábunkon túlra. Ha legalább öt centivel túlnyúlnak a kezeink a lábunkon, akkor alkalmasak vagyunk a nyújtott lábas előreugrásra.

Most vegyük fel a pádángusthászanát úgy, hogy a hátunk csak néhány centire van a faltól. Könnyedén támasszuk neki a hátunkat a falnak. Helyezzük a tenyereinket a talajra, és lélegezzünk ki. Teljesen aktiváljuk a bandhákat, belégzésre nyomjuk bele a tenyereinket a földbe. és emeljük fel a lábainkat a talajról. (Ezt csak teljesen bemelegített állapotban gyakoroljuk; sohasem szabad semmilyen megerőltető gyakorlatot elvégezni anélkül, hogy teljesen be lennénk melegedve.) Ha képesek vagyunk kinyújtott lábainkat pár centire a talaj fölött tartani, akkor képesek leszünk előreugrani nyújtott lábbal. Most pontosan abban a pozícióban vagyunk, amiben lennünk kell, amikor elérjük az előreugrás csúcspontját. Nevezzük ezt a pózt „lefelé néző pascsimóttánászanának”.

Most vegyük fel a lefelé néző kutya pozíciót. Hajlítsuk be kicsit a térdeinket, és belégzésre ugorjunk meredeken föl a lefelé néző pascsimóttánászana pozícióba. Amikor az ülőcsontok elérték a pálya legmagasabb pontját (ami azt jelenti, hogy kézenállásban vagyunk leeresztett lábakkal, de a csípő nem a tenyerek fölött van, hanem egy kicsit túlhajlik rajtuk – a ford.), hajtogassuk a lábainkat a törzshöz, mint egy összecsukható bicskát, amíg a térdek nem érnek a mellkashoz. Tartsuk a karokat egyenesen és a lábakat pipáltatva, és ha szükséges, emeljük meg a vállövet (a felső trapézizom és a lapockaemelő izom segítségével), hogy még hozzáadjunk pár centit. Lassan engedjük előre a lábainkat, és amint a sarkaink is átértek a kezeink között, lassan engedjük lefelé az ülőcsontokat a kezek mögött. Miközben az ülőcsontok leereszkednek, toljuk előre a lábainkat, hogy megfékezzük a lendületet. A belégzést akkor fejezzük be, amikor dandászanába érkezünk, de a lábakat megtartjuk e levegőben. A kilégzéssel együtt eresszük le a lábakat a talajra, mint egy helikoptert, és becsapódás nélkül érjünk földet.

Ha az erő hiánya miatt nem tudjuk még kiemelni magunkat lefelé néző pascsimóttánászanában, még mindig lehetséges, hogy a lendület segítségével végre tudjuk hajtani a mozdulatot. Az egylábas előreugrás valamivel könnyebb, mint a kétlábas, mert némiképpen kompenzálni tudunk azáltal, hogy a kinyújtott láb csípőjét magasabbra emeljük.

Megjegyzések: A nyújtott lábas előreugráshoz valóban szükséges az, hogy a hamstring extrém módon tudjon nyúlni. Ezen kívül az előre- és hátraugrásban részt vevő összes izom erejére is szükségünk lesz. Ha a falnál végzett kiemelő gyakorlatban nem tudjuk úgy tartani a lábunkat a levegőben, hogy a térd teljesen egyenes, a lábfej pedig pipál, valamint a comb a hashoz ér, akkor valószínűleg nem fog sikerülni az előreugrás.

Ha a hamstring hossza elegendő, viszont nincs elég erőnk, akkor valóban sikerülhet az előreugrás lendületből, ahogy Maehle írja, viszont az erőt ebben az esetben úgy tudjuk fejleszteni, hogy fékezzük a mozdulat lendületét, és minél jobban dolgozunk az izmokkal. Én azt szoktam mondani, hogy az gyakorolja az előreugrást egyenes lábakkal, akinek a hátraugrás is megy egyenes lábbal. Ugyanis a hátraugrásnál még kevésbé tudjuk igénybe venni a lendületet, és valóban ki kell emelni a medencénket kézenállás-pozícióba ahhoz, hogy legyen helyünk hátravinni a nyújtott lábakat. Egyesek ugyanis a keresztezett lábas előreugrást a lendületből végzett nyújtott lábas előreugrással akarják helyettesíteni, mivel nekik az könnyebben megy. Ám a keresztezett lábas előreugrásnál is az az elv, hogy fékezni kell a mozdulatot a pálya legmagasabb pontján, a lefelé eresztéskor, illetve akkor is, amikor a csípők elérték a mélypontot, de még a levegőben van a láb. Aki nem tudja kinyújtani a lábát utthita- (kiemlet) dandászanában anélkül, hogy közben lehuppanna a földre, és nem tudja kitartani ezt a pózt legalább néhány légzésig, az bizonyára nem fog elegendő erővel rendelkezni a nyújtott lábas előreugráshoz.

Aki szeretné gyakorolni a nyújtott lábas előreugrást az első sorozatban, annak azt szoktam ajánlani, hogy a návászana, ubhaja-pádángusthászana és az úrdhvamukha-pascsimóttánászana pózokhoz ugorjon előre nyújtott lábakkal."