"A második sorozat gyakorlása közben húzzuk fel a belégzést egészen a szegycsont felső végéig, hogy több prána jusson a test felső részeibe. Ha ezt elmulasztjuk, akkor a második sorozat gyakorlása kevésbé lesz hatékony. A belégzés végén a tüdő felső lebenyeit teljesen meg kell tölteni. Ahhoz, hogy ezt elérjük, közvetlenül a gáttól kell indítani a belégzést. Engedjük, hogy a légzésünk az aljától a tetejéig teljesen átjárja a törzsünket. Ennek olyan érzést kell keltenie, mint egy hullám, mely az alhastól indul, és egészen végig felfut a törzs elülső részén, a szegycsont tetején érve véget.
Kilégzés
közben a hullámszerű mozdulat fentről lefelé gördül, az alhas
felé. Amikor meditációban ülünk, akkor úgy képzelhetjük el
ezt az érzést, mintha a törzsünk üreges lenne, és vizet
lélegeznénk be. A belégzés során a törzsünk lassan megtelik
vízzel. A belégzés végén a vízszint eléri a torkunk tövét.
Próbáljuk megérezni ezt a hullámmozgást minden lélegzetvételnél,
amit gyakorlás közben végrehajtunk. Természetesen ez nehéz,
mivel sok más dologra is koncentrálnunk kell közben. Az egyik
lehetséges megközelítés az, ha heti egy napot arra szánunk, hogy
leginkább a légzésünkre koncentráljunk.
Hagyjuk,
hogy minden mozdulat, amikor felveszünk egy pózt, a belégzésből
fakadjon, és minden kifelé mozdulás pedig a kilégzésből. Ne
engedjük, hogy a légzés kövesse a mozgást, inkább hagyjuk, hogy
a légzés indítsa el a mozgást. Osszuk szét a légzésünket
egyenletesen az egész mozdulat alatt, amikor felveszünk egy pózt,
vagy kijövünk belőle. Túl gyakran fordul elő, hogy a gyakorlók
beszívják a levegő nyolcvan százalékét a mozdulat elején, és
utána csodálkoznak, hogy már tele a tüdejük, mielőtt mélyen
belementek volna a pózba. Különösen az ülésbe történő
előreugrásnál, ha egyszerre teleszívjuk a tüdőnket levegővel,
és felfújjuk a mellkasunkat, mint egy ballont, akkor valószínűleg
úgy találjuk, hogy nem tudjuk előrehozni a lábunkat anélkül,
hogy a földhöz érne. Ehelyett kezdjük a belégzést akkor, amikor
a lábaink elszakadnak a talajtól, viszonylag keveset lélegezzünk
be a mozdulat első 30%-ában, és csak akkor nyissuk föl a gégefőt
jobban és kezdjük el erőteljesebben beszívni a levegőt, amikor
azt érezzük, hogy az előreugrás lendülete kezd alábbhagyni.
Olyan érzésnek kell lennie, mintha vákuumot hoznánk létre a
mellkasunkban ls hasüregünkben, amely elősegíti az előrelebegést;
igazából ez, és nem a tekintélyes izomtömeg felhalmozása a
pránikus mechanizmus, ami által erőfeszítés nélkül is
tudunk előrelebegni. Akkor fejeződjön be a belégzés, amikor a
lendületünk is megszűnik. Ugyanezt a megközelítést kell
alkalmazni a hátraugrásoknál is.
A
légzés és a mozgás közötti létfontosságú kapocs a Múla
bandha. A Múla bandha a PC-izom összehúzását jelenti,
amellyel vissza tudjuk fordítani a prána lefelé áramlását,
amely a halált és pusztulást hozza közelebb. Eleinte, a tanulási
fázisban a Múla bandhát csak fizikai, izom-szinten tudjuk
végezni, így főleg arra lesz hatással. A tapasztaltabb jógik
finomabb szinten gyakorolják a Múla bandhát, inkább a
pránikus testüket megcélozva. A Múla bandha mesteri
szintű gyakorlását az elmében végzik, amikor az
izomösszehúzódást szinte alig lehet érzékelni. Ilyenkor a
kárana sarírán, a kauzális testen dolgozunk. A
kárana saríra csak tudásból és a leghosszabb ideje tartó
vászanákból (feltételekhez kötöttség) és
szamszkárákból (tudatalatti benyomások) áll.
Engedjük
a belégzést egészen kiterjedni a gátig, és onnan visszapattanni,
amikor kezdődik a kilégzés. Képzeljük el, hogy a belégzésünk
energetikai szívó hatást fejt ki a gáttól (vagyis a PC-izom
közepétől) – egészen a fejtetőig. Különösen az emelő
mozdulatoknál, mint például az előreugrás ülő helyzetbe,
akasszuk be a belégzést a Múla bandhába, és engedjük,
hogy a légzés ereje vigyen át és emeljen meg. a Múla bandha
részletesebb ismertetése az „Ashtanga-jóga: gyakorlat és
filozófia” című könyvben található."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése