Szamádhi-maraton

Amikor valaki elkezd komolyabban foglalkozni a jógával, akkor megismeri Patandzsali jógarendszerének nyolc fokozatát, és nem ritkán arra a következtetésre jut, hogy mivel a végső fokozat a szamádhi, ezért a cél a szamádhi elérése, méghozzá lehetőleg minél előbb. Vagyis, ha komoly jógi vagyok, és komolyan veszem a gyakorlást, netalán az első helyre tudom tenni az életemben a jógát, akkor elképzelhető, hogy még ebben az életemben, vagy az életem végén elérem a szamádhit.

Nos, valószínűleg én is így gondolkodtam már sok-sok élet óta, és ki tudja, hányféle, komolynak és hatékonynak tűnő spirituális folyamatban próbálkoztam a "maratoni táv" teljesítésével. A legutolsó, amibe ebben az életemben belevágtam, a Krisna-tudat volt, amit mindmáig egy nagyon komoly spirituális hagyománynak tekintek. De sajnos ez a rendszer sem mentes a teljesítménykényszertől, hiszen arra ösztökéli a gyakorlóját, hogy minden önző vágyat, önös érdeket feladva törekedjen az Isten iránti tiszta odaadás elérésére, és akkor élete végén felszabadulhat, vagy elérheti a spirituális tökéletességet. 

Mai fejemmel azonban úgy gondolom, hogy a spirituális fejlődés nem maraton, és ha siettetjük, erőltetjük a dolgokat, akkor többet ártunk magunknak, mint amennyit használunk. Értve ezalatt azt, hogy nagyobb zűrzavart, egyensúlyzavart teremtünk a saját fejünkben és szívünkben, mint amit kellene. Mára már úgy vagyok vele, hogy ha az ember szereti azt, amit csinál, és mások fejlődését, boldogságát, jólétét, harmóniáját tudja szolgálni vele, akkor már jó úton jár. Nem biztos, hogy egy patkolókovács vagy egy mezőt szántó paraszt messzebb jár a szamádhitól, mint egy napi nyolc órát meditáló jógi, aki esetleg egy csomó anyagi vágyat és célkitűzést elfojt magában, azért, mert úgy gondolja, hogy akadályozzák a spirituális fejlődését, és "neki már nem itt kéne tartania". Én úgy gondolom, hogy amíg van vágyunk, mitovációnk egy olyan dologra, ami bizonyos spirituális szemszögből esetleg anyaginak tűnhet, addig nem éri meg elfojtani ezt a vágyat, inkább engedni kell kibontakozni, és meg kell tanulni, hogy miként fordíthatjuk azt önmagunk és mások fejlődésének szolgálatában. 

Most pedig, e kis elméleti bevezető után érdemes tisztázni néhány fogalmat és elvet, amelyet néha a jóga gyakorlói és oktatói is félreértenek. A jóga célja nem a szamádhi, és még csak nem is a felszabadulás (kaivalja), bár való igaz, hogy ez az az állapot, amelyre Patandzsali is azt mondja, hogy elérhető a jógával, és a spirituális tökéletesség egyik kifejeződésének tekinthető. Az én megértésem, Patandzsali szútráit tanulmányozva az, hogy a jógának egyáltalán nincs kifejezett célja, amelyet mindenképpen el kell érni. Patandzsali egy eszköztárat mutat be szútráiban, melyet a gyakorló saját belátása és motivációja szerint felhasználhat különböző célok elérésére. A nyolc fokozat egymásra épül, és az egyikben való jártasság megszerzése után kezdhetünk bele a következő fokozat gyakorlásába, megtartva mellette az alsóbb fokokat is párhuzamosan. Ám az egyes fokozatoknak megvan a maga hatásköre, és nem felcserélhetőek.

Az ászana-gyakorlás célja például az, hogy az elménket és a testünket felkészítse a pránájámára és a meditációra, de nem várhatjuk tőle azt az eredményt, ami e másik két fokozat által elérhető. Ha valaki csupán ászanákat gyakorol, még ha az Ashtanga-rendszerben teszi is azt, akkor legfeljebb jó egészségre és némileg tudatosabb elmére számíthat eredményként, de a szamádhira semmiképpen nem. Zárójelben hozzá kell tenni azért, hogy tulajdonképpen bárki bármikor elérheti a spirituális tökéletesség bármilyen szintjét, és megtapasztalhat bármilyen meditációs vagy transzélményt, hiszen ezek a dolgok nem a mi irányításunk alatt vannak. Ez az érv azonban inkább a kivétel a szabály alól, mintsem a nyolc fokozat átértelmezésére lehetőséget adó bizonyíték.

A pránájáma célja a test és az elme közötti összhang megteremtése, és a nádík (energiavezetékek megtisztítása), valamint a prána-áramlás tudatos irányításának elsajátítása. És itt nem a szimpla, ászana- vagy vinyásza-gyakorlás közben végzett uddzsájí légzésre gondolok, hanem az ülve végzett különböző pránájáma-gyakorlatokra. A rendszeres ászana-gyakorlás által felkészített test nélkül nem leszünk sikeresek a pránájáma-gyakorlásban, a pránájáma kihagyása nélkül viszont nem várhatunk el sikert a meditációs gyakorlatoktól sem. 

A meditációra több éves ászana- és pránájáma-gyakorlással készíthetjük fel magunkat, és én még hozzátenném, hogy ezek után sem válik mindenki alkalmassá arra, hogy sikeresen tudjon meditálni. Én életem korábbi szakaszában tulajdonképpen ezen előkészítő gyakorlatok nélkül ugrottam bele a mantra-meditációba, és mintegy húsz év mantrázás után arra a következtetésre jutottam, hogy még nem értem meg rá. Persze, spirituálisabbnak és komolyabbnak tűntem krisnás papként, aki napi két órát mantrázik, és napjában háromszor még a Gajatrí-mantrát is elmormogja a papi zsinórján, mint most, amikor egy szál gatyában izzadok a jógamatracon, vagy a mászókán a játszótéren, de a látszat nem érdekel többé. Az vagyok, aki vagyok, és amikor eljön az ideje, akkor bizonyára fel fogom újra venni a meditációs gyakorlatot, és valóban átélem mindazt, amit át kell élnem, aminek a csatornájává kell válnom a világ és önmagam számára. De ez még nem most lesz.

Szóval Patandzsali szamjamának nevezi a dháraná (koncentráció), dhjána (meditáció) és szamádhi (elmerülés) hármasát, és ezek gyakorlásával érhetjük el a szamádhi különböző fokozatait. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy megtapasztaljuk eredeti, spirituális természetünket, a Tudatot, akár ebben a testben, akár test nélkül. Patandzsali mindig hozzáteszi, hogy a jógában való fejlődés sikere az odaadás fejlődésén múlik. Én még hozzátenném azt is, hogy a valódi odaadás mindig alázattal párosul, az pedig mindenki tiszteletében nyilvánul meg. És ez a tisztelet nem holmi színlelt udvariaskodás, mellyel csak gunyoros sajnálatunkat leplezzük, hanem a valódi érték megpillantása és magasztalása másokban, a másként gondolkodók, megnyilatkozók vagy cselekvők életében is. Hiszen az, aki valódi odaadást érez Isten iránt, az mindenben és mindenkiben látja a Transzcendenst. 

Nem gondolom magamról azt, hogy ebben vagy az előző életeimben a spirituális fejlődés valamilyen jelentős szintjét értem el, hiszen a gondolataim időnként meglehetősen kuszák, és kételyek, meg mindenféle gyarló emberi érzelmek gyötörnek néha, de valahogy azt tapasztalom, hogy az utóbbi években jobban, őszintébben tudom értékelni azt, amit mások hozzátesznek ehhez a világhoz és az én benne eltöltött kalandomhoz. Mindenkinek megvan a maga szerepe, és hálásnak kell lennünk, amiért eljátsszák azt. Úgy érzem, hogy lassan kezdek megszabadulni a spirituális csőlátástól, amit minden bizonnyal szoláris nádím dominanciája okozott. Talán valahol haladok az egyensúly felé, bár úgy látom hogy teljesen mindegy, mikor érem el a szamádhit, vagy hogy elérem-e egyáltalán. Sokkal jobban foglalkoztat a Megtapasztalás, az Adottságom megértése, az Átadás és a Szolgálat, mert úgy érzem, hogy ezenközben boldog is vagyok, és teljes az életem. A szamádhi pedig várhat, addig sok feladatom van még! :-)