Szándékosan használtam ezt a szót, hogy "egyedfejlődés", mivel szerintem mindenkinek egyéni spirituális útja van, amire rá kell találnia. Nem elég az, ha vonzódik valamely szervezett valláshoz, vagy nagy számú követővel, megkövesedett "tradíciókkal" rendelkező spirituális rendszerhez. Legyen az akár a jóga bármelyik irányzata, iskolája, vagy bármelyik guru által létrehozott intézmény. Az ilyen szervezett vallási-spirituális struktúrák dúskálnak a leginkább a rítusokban, szertartásokban, és sokan éppen azért vonzódnak hozzájuk, mert bele tudnak kapaszkodni ezekbe a rítusokba, ahelyett, hogy szembenéznének a félelmeikkel. Az alább következő néhány bekezdést Eric Pearl "Reconnective Healing" című könyve ihlette, de mivel belefűztem saját gondolataimat is, nem teszem idézőjelek közé.
A félelem soha nem olyan álnok, mint amikor a szeretet álruháját ölti magára. A félelem az egyetlen dolog, mely közted és bárki vagy bármi más között áll… Véleményem szerint a jóga gyakorlásának egyik célja az, hogy fel tudd ismerni a félelmet - bármilyen formában érkezik is -, és ekként képes légy átalakítani szeretetté. A félelem pusztán a szeretet hiánya, ahogyan a fény hiánya a sötétség. Ahogy a sötétségben fényt gyújtva immár kizárólag a fény van jelen, éppúgy, ha szeretetet áramoltatsz egy helyre, ahol korábban a félelem uralkodott, azt fogod észrevenni, hogy a félelem nyomtalanul eltűnik.
A spiritualitást és a jóga gyakorlását sokszor a rítusok és a szabályok hatják át. Így helyes, így nem helyes, ezt tilos, ez kötelező, minden tevékenység előtt elmondunk egy mantrát, megérintjük a guru lábát, stb. A rítus önmagában nem rossz vagy jó, hanem attól válik előnyössé vagy hátrányossá, hogy milyen tartalommal töltjük meg, milyen tudattal végezzük. Érdekes módon Patandzsali egyszerűen felsorolja az öt jamát és nijamát, de azt már nem részletezi, hogy ezek követése milyen szabályok szerint történjen. A nijamák közül az egyik az ísvara-pranidhána, vagyis az odaadás Isten iránt. De ezen belül Patandzsali nem köti ki, hogy Isten melyik formáját kell imádni, és milyen rítusokkal. Hiszen a jóga egyetemes, és az odaadás cselekedeteinek rítusait az adott történelmi/kulturális közeg határozza meg elsősorban.
A rítusok azonban sok ember számára az üresség különböző fajtáit képviselik, köztük azt az érzést, hogy önmagunkban nem vagyunk elegendőek. Ilyenkor állandósítjuk az ürességet azáltal, hogy rítussal vesszük körül, majd állandósítjuk a rítust azzal, hogy szépséggel vesszük körül… a szépséget pedig rítussal. A szépségben megörökítve a rítus fortélyosan a visszájára fordul, és állandósítja az ürességet.
Nem indulhatunk ki a szeretetből, miközben a félelem képzetét erősítjük magunkban. Kultúránk rítusokkal ékesíti fel a félelmeit, azután azzal áltatja magát, hogy ezek a rítusok a szeretet kifejeződései. Amikor védelmi célra használunk egy mantrát vagy imádságot, akkor csak lekicsinyeljük azt, hiszen ugyan mitől is védjük magunkat az imával és az összes többi rítussal? Semmi mástól, mint a saját félelmeink zavaros természetétől, melyek egyszerűen abból erednek, hogy bedőltünk a gonosz képzetének, és nem ismerjük fel, hogy a gonosz pusztán a képzelgésünkben szőtt fantom.
Az az alapvető gond ezekkel a védelmi rítusokkal, hogy valahányszor a védelmed érdekében teszel valamit, azt erősíted meg vele, hogy igenis van mitől félned, hogy valamit "rosszul" csinálsz. Tehát minél kevésbé ismered fel tudatosan, hogy a rítus a félelemből ered, annál jobban átjárnak a félelem következményei. Ugyanez a félelemalapúság vonatkozik a többi rituális viselkedésmódra és babonára, szabályra és előírásra is. Hadd ajak erre két példát!
Amikor Krisna-hívőként minden reggel belekezdtem kétórás mantra-meditációmba, akkor előtte el kellett ismételni magunkban a tíz sértést, amelyeket kerülni kellett a mantrázás közben. Ha ugyanis gondatlanságból vagy szánt szándékkal elköveted őket, akkor a mantra potenciája le fog csökkenni, és nem tisztítja meg a szívedet kellőképpen. Így az ember már eleve félelemmel és bűntudattal kezdett neki a mantrázásnak, hiszen tudta, hogy gyakorlatilag nem tudja elkerülni a sértéseket, és ezért "büntetésben" fog részesülni. Szinte minden vallási hagyomány a büntetés, a pokol képzeteivel próbálja elrettenteni híveit a bűnös, szabályokba ütköző, társadalmilag bomlasztó cselekedetektől, több- de általában inkább kevesebb sikerrel.
Ha valaki Mysore-ba, a Main Shalába megy gyakorolni, akkor aláirantak vele egy papírt, hogy párhuzamosan nem látogat más iskolákat. Mert ha véletlenül mégis rajtakapják, hogy más tanárhoz is ment, akkor megszidják, és kitiltják a Main Shalából. A tanítvány persze félelemből követi a szabályt, mert nem akarja elbukni a tekintélyes összeget, amit befizetett a Main Shalába. Még akkor is, ha a szíve vágyakozna más tanárokhoz is, hiszen minél többet szeretnem megtanulni a jógáról, és ha már ott van Mysore-ban, akkor lenne még ideje délután is, a reggeli óra mellett. Ugyanakkor ez a szabály azt is tükrözi, hogy a Main Shala menedzsmentje mégiscsak fél a konkurrenciától, és erővel szeretné eltiltani a vásárlóit más oktatók befolyásától.
Ehhez nem is kell feltétlenül írásos szabályt lefektetni, elég, ha egy oktató folyamatosan azt sugallja a tanítványoknak, hogy "válassz egy gurut, és tőle akarj megkapni mindent, mert ha több mindenkitől tanusz, akkor megzavarodsz, és az veszélyes". De most ebbe nem megyek bele, ez csak egy példa volt.
Nem azt akarom mondani, hogy a rítusokra egyáltalán nincs szükség, hiszen sok esetben általuk tudunk formába önteni egy bizonyos mentális vagy tudati folyamatot, vagyis ilyenkor olyanok, mint a meditáció vagy a szamádhi tárgya, amely segít a figyelmünk koncentrálásában. Például el kell búcsúzni egy szeretett személytől, ha meghal, de az, hoyg ezt milyen rítus formájában tesszük meg, ránk van bízva. Ilyen tekintetben a saját magunk által kitalált rítusok is ugyanolyan jók, mint amiket esetleg sok ezer vagy sok millió évvel ezelőtt talált ki egy másik emberi lény.
Eric Pearl még arról is beszél, hogy az imádság háromféle indíttatású lehet: védelmet kérő, valamilyen kívánságot közvetítő, vagy hálaadó. Az első kettő jó eséllyel tartozhat a rítusfüggőség kategóriájába, és meglehetősen erőltetett dolognak tűnik, mindegy, hogy a saját nyelvünkön imádkozunk, vagy szanszkritül. Ha Isten meg akar védeni, akkor fölösleges imádkozni hozzá, ha pedig nem akar, akkor is. Ha Isten meg akar adni nekünk valamit, mert úgy gondolja, hogy szükségünk van rá, akkor fölösleges könyörögni érte. Ha viszont nem jár nekünk, vagy nem válna a hasznunkra, akkor könyörgés helyett inkább ezt kell felismerni és elfogadni. Nem tartom túl fejlettnek az olyan Istenképet, amelyben a hívek manipulálni akarják Istent, akár a szeretetükkel, akár a félelmeikkel. A szeretet csak van, és elsődlegesen abból táplálkozik, ha megtanuljuk felismerni, és értékelni azt, amit Isten a rendelkezésünkre bocsát. Legyen az látszólag az öröm forrása, vagy valamilyen próbatétel, meg kell tanulnunk hálát adni érte.
Mostanában a panteisztikus Istenképek jobban tetszenek, (bár melyik nem az, ez végülis a hívő tudatától függ elsősorban), melyek azt tanítják, hogy Isten (vagy az Istennő) nem a templomben van az oltáron, hanem minden fűszálban, harmatcseppben, napsugárban és a szellő rezdülésében is benne van. Ha megtanuljuk mindezt értékelni, akkor nem kell sehová sem mennünk, nem kell semmilyen tilalmaknak vagy szertartásoknak alávetni magunkat, hiszen Isten ITT van, és mi az elválaszthatatlan részei vagyunk. A rítus csupán fogódzkodó, használjuk tehát annak, és engedjük el a félelmeinket, melyek azt sugallják, hogy önmagunkban nem vagyunk elegek, nem vagyunk teljesek. Isten bennünk van, és mi Istenben vagyunk. Ha felgyullad a fény, akkor mindez egyértelművé fog válni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése