Talán azt mondhatjuk, hogy a jóga is valahol azt sugallja, hogy nincs szökséged másra, hogy elérd a boldogságot, a tökéletességet, a megvilágosodást. Hiszen a jógik tradicionálisan a barlangban üldögéltek egymagukban és végezték a szádhanájukat, amíg csak el nem érték a megvilágosodást. Egy ilyen helyzetben sok intimitásnak nincs helye. Persze a legtöbbünknek azért ez a teljesen magányos meditáció nem menne, viszont sokan a mesterévé válnak annak, hogy a valós kapcsolataikat hogyan helyettesítsék látszólagos, felszínes viszonyokkal.
A mai világban, a digitális televízió, az internet és a szociális média sokkal inkább azt segítik elő, hogy hogyan éljük másvalaki életét, hogyan teremtsünk egy virtuális alteregót magunknak, amely mentes azoktól a hibáktól, amelyeket önmagunkban sem tudunk elfogadni és kezelni. Vannak barátaink, munkatársaink, rokonaink, és még az is lehet, hogy találkozunk is velük, de a kapcsolat sokszor csak felszínes, a formaságok, udvariasság és a rítusok mögé rejtőzve sikeresen elkerülhetjük az őszinte, mély kapcsolatokat.
Meggyőződésem, hogy azért van olyan sok szingli manapság, mert az emberek java részének kényelmetlenné vált az érzelmeik és a belső igényeik kifejezése, és nem is hajlandók ezért áldozatot hozni. Mert ha szeretetet akarsz kapni, akkor azt szolgálattal tudod kiérdemelni. Ehelyett fogyasztóvá váltunk, csak dolgozunk, és megvásároljuk, ami kell. A szingliség a legtöbb esetben választás kérdése, és pontosan azért választják sokan ezt az életformát, mert nem hajlandók felelősséget vállalni a kapcsolataikra, félnek elköteleződni. Megvan az egzisztenciájuk, így a túlélés érdekében nem kényszerülnek arra, hogy családba tömörüljenek. És az intimitás nem feltétlenül egyenlő a szexszel, hiszen egy egyéjszakás vagy akár néhány hetes kaland sem ad elegendő lehetőséget a másik megismerésére és a két személyiség összhangba hozására.
Az intimitás számomra azt a felszabadult érzetet jelenti, amikor mindent meg tudunk beszélni a másikkal, és nem érezzük azt a kényszert, hogy valamit el kell titkolni előtte, vagy hogy valamivel kapcsolatban nem lenne megértő, ha elmondjuk neki. Amikor a kommunikációnk mentes a félelemtől és a manipulációtól, és nem félünk attól sem, hogy a másik esetleg nem az elvárásaink szerint fog reagálni. Ez talán a párkapcsolatban a legfontosabb, de a baráti, munkatársi, vagy mester-tanítvány kapcsolatokban is nagyon fontos, már ha igazán mély jelentőséget szeretnénk tulajdonítani neki.
Ha valaki úgy érzi, hogy erre nincs szüksége, azzal sok mindent nem lehet kezdeni, ő le fogja élni az életét a megközelíthetetlenség elefántcsont-tornyában, annak minden magányával és ürességével együtt. Ha viszont valaki rájön, hogy igenis igénye van az ilyen mértékű intimitásra, és ezt eddig elnyomta magában, az sok mindent tehet annak érdekében, hogy változtasson az életén. Természetesen ehhez áldozatokat kell hozni, és vállalni kell a csalódást és a szenvedést, de kockázat nélkül még soha senki nem ért el semmit. Az intimitás nélküli szingli-élet adhat ugyan egy hamis biztonságérzetet, de sohasem fogja pótolni azt a hihetetlen transzformáló erőt, ami egy igazén mély és őszinte kapcsolatban rejlik.
Én is sok mindenkiben csalódtam az életem folyamán, és fájdalmas volt megélni, hogy azok, akiket a legjobb barátaimnak tartottam, valahogy elfordultak tőlem, és már nem érdeklem őket, nincs idejük rám. Persze lehet, hogy erről én is tehetek, de nem adtam fel, és a partnerkapcsolatomban is nagyon fontosnak tartom a teljes nyíltságot és őszinteséget. Aztán lehet, hogy egyszer találok majd egy olyan barátot, vagy akár többet is, akik jóban-rosszban kitartanak mellettem, és mindig megmondják nekem azt, amit gondolnak, még akkor is, ha nem akarom meghallgatni, bár ebben azt hiszem azért sokat fejlődtem az utóbbi években. Elképzelhető, hogy én is csalódást okoztam másoknak, de hát nem tudok mindg mindenki elvárásainak megfelelni.
A partnerkapcsolatok is gyakran szenvednek az intimitás hiányától. Hány olyan eset van, amikor két ember évek óta együtt van, és már csak a megszokás, a kényelem tartja őket össze? Megalkudtak a vágyaikkal, feladták az álmaikat, és lusták változtatni. Egy ilyen kapcsolat nem működik, és vagy elfogadjuk ezt és éljük a megszokott napi rutint, arra hivatkozva, hogy egy ismerős helyzet biztonsága még mindig jobb, mint kockáztatni az ismeretlent; vagy pedig életet lehelünk a kapcsolatunkba, és végre elkezdjük igazából értékelni egymást. Nincs menthetetlen kapcsolat, csak menthetetlen emberek vannak, akik úgy döntöttek, hogy nem harcolnak tovább az álmaikért. De persze ha mindkét fél (vagy akár az egyik) úgy dönt, hogy nem tesz több erőfeszítést, akkor még mindig több értelme lehet egy új kapcsolatnak, mint a régi, nem működő kapcsolat erőltetésének.
Nekem ez az egész "élettársi kapcsolat" intázménye sántít valahol. Meglehet, ortodox a hozzáállásom, de nekem ez azt sugallja, hogy "Nem merünk felelősséget vállani egymásra, nehogy csalódjunk". Az élettársi viszony egy megalkuvó kapcsolat. Elárulok egy titkot: a legtöbb lány, ha valóban szeret, azonnal igent fog mondani, amikor megkéred a kezét! Ugyanis a nőket arra programozta a természet, hogy a család összetartó erői legyenek.
Ha pedig a szexről beszélünk, ez az egyik legérzékenyebb felület, ahol az intimitáskerülés megnyilvánulhat. Akár abban, hogy szex közben sem önmagunkat adjuk, hanem szerepet játszunk, vagy a megszokás alapján cselekszünk, nem véve tudomást a partnerünk igényeiről. Hány olyan nő van, aki csak színleli az orgazmust, vagy még sohasem volt neki, és hény olyan pasi, aki erről tudomást sem vesz? A nők ugyankis képesek feladni a szexuális keilégülést az érzelmi biztonság reményében. Persze nem mindegyik, mert van olyan is, aki fordítva működik: csak a szex kell, a kapcsolat nem érdekli. De hiszem, hogy a nőkbe eredetileg nem ez van kódolva genetikailag. A nők esetében a gyerekvállalás kerülése vagy halogatása is sokszor az intimitás előli menekülést jelenti. Persze, ha nincs olyan partnere, akiben bízni tud, akkor az anyai ösztöne is blokkolódik.
Sok pár esetében a spiritualitással kapcsolatos elképzelések adnak ürügyet a szex és az intimitás kerülésére, holott valójában az az ok, hogy már nem kívánják egymást. Az érzelmek kifejezését sokszor gyerekesnek tekintjük, és úgy érezzük, nem helyes, ha a partnerünkkel megosztjuk a bánatunkat, félelmeinket, aggodalmainkat. Amikor egy nő elmondja, hogy mi bántja, azt mi a Krisna-tudatban "elmeszint"-nek neveztük, és úgy tettünk, mintha nem kellene foglalkozni vele. De a legtöbben még nem értük el a megvilágosodott szintet, és ezért nem tudunk kizárólag lelki lényekként funkcionálni. Van elménk, van testünk, és a szamszkárák által a tudatalattinkba kódolt vágyaink. Ha ezeket elfojtjuk, akkor megmaradnak, és valahol, valamikor a felszínre fognak törni, gyakran pusztító és agresszív formában. Ehelyett meg kell tanulni a vágyainkat és a feltételekhez kötöttségünket irányított módon használni a fejlődésünk érdekében. Ehhez pedig mély és komoly, őszinte, felelősségteljes kapcsolatokra van szükségünk, amelyeket fel kell építeni.
A bizalmat sokkal nehezebb felépíteni, mint lerombolni, de ha nem kezdjük mindig újra az építő munkát, akkor könnyen kiégett emberré válhatunk, akiből hiányzik a motiváció. Ha úgy érezzük, hogy a világot nem érdekli, mi van velünk, akkor minket sem fog érdekelni mások szenvedése, és önző, céltalan emberekké válunk. Pedig ha több szeretetet akarunk látni ebben a világban, akkor nekünk kell szeretetté válnunk, és nekünk kell lenni a változásnak, amit a világban látni szeretnénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése