Tánc az esőben

Patandzsali Risi azt írja a Jóga-szútrában, hogy az ember karmája háromféle lehet: fehér, fekete vagy kétszínű. Természetesen a teljesen fehér és teljesen fekete nagyon ritka, hiszen általában minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó. Mindez csak szemléletmód kérdése. És a kettő között ott van még a szürke ötven (de inkább ötvenezer) árnyalata, és az egészben az a szép, hogy végül is a jámbor karma és a bűnös karma is szenvedést okoz a lélek számára. Korábbi blogokban ecseteltük a ragaszkodás természetét, mely szerint a kellemes helyzetekhez elkezdünk ragaszkodni, a kellemetlen helyzetek iránt pedig ellenszenvvel viseltetünk. Ez a rága és a dvésa kettőssége, melyek Patandzsali szerint egyaránt a klésák, vagyis a szenvdedést kiváltó tényezők kategóriájába esnek. 

Mi tehát a megoldás? Hogyan lehetünk boldogok a kettősségek világában? A karma végeláthatatlan szövevényéről tudni kell azt, hogy bár minden pillanatban rendelkezünk valamennyi szabad akarattal, isten malmai lassan őrölnek, és azok a karma-magok, amelyeket a jelenben vetünk el a döntéseinkkel és a cselekedeteinkkel, valamikor a távoli jövőben fogják meghozni a gyümölcsüket. Ugyanakkor az, amivel szembesülünk napról napra, nem más, mint a régmúltban elkövetett tetteink megérett visszahatásai. Ezek a karmikus gyümölcsök néha olyan erővel jelennek meg az életünkben, hogy hiába menekülünk, akkor is utolérnek bennünket. 

Ma éjszaka például hatalmas robbanás hangjára ébredtünk. Kimentünk az erkélyre, de nem látszott tűz vagy ilyesmi, csak a levegőben erősen terjengő, puskaporra emlékeztető szag jelezte, hogy nem álmodtunk, hanem valóban robbanás történt. Reggel kiderült, hogy tőlünk két sarokra, a Tímár utca és Pacsirtamező utca sarkán volt gázrobbanás egy lakás harmadik emeletén, és az egész tetőt is levitte. Szerencsére nem halt meg senki, de jó néhány ember hirtelenjében lakás nélkül maradt. Ez a karma. Ujjonghatunk, hogy nem a mi házunk robbant fel álmunkban, sajnálhatjuk azokat, akikkel ez megtörtént, de a lényeg ugyanaz marad: a jó és a rossz karma váltakozását nem lehet megállítani, ugyanúgy, mint ahogyan a tél és a nyár váltakozását sem.

A karma jobbá tétele, vagy megszüntetése tulajdonképpen értelmetlen próbálkozás, legalábbis ami a jelen helyzetünket illeti. Természetesen a karma törvényeinek ismerete és betartása fontos egy jógi számára, hiszen Patandzsali azt írja, hogy a jövőbeni szenvedés elkerülendő. Vagyis nem számít az, hogy milyen lassan érnek meg a karmánk gyümölcsei, amint egyre tudatosabbá válunk, erőfeszítést kell tenni arra, hogy ne ültessünk el olyan magokat, amelyek a későbbiek során szenvedést okoznak nekünk. És ezért a legfontosabb a jamák közül az ahimszá, vagyis az erőszakmentesség. Ahogy Krisztus is megfogalmazta: ne tégy olyat másokkal, amit magadnak nem kívánsz. 

A tovatűnő kellemes és kellemetlen helyzetek azonban megmaradnak még jó ideig, akármennyire is igyekszünk "tökéletesen" viselkedni. Vagyis egyszer savanyú lesz a szőlő, egyszer meg édes. A feladatunk az, hogy tudatilag semlegessé váljunk ezen átmeneti helyzetek iránt, és igyekezni kell a legjobbat kihozni belőlük, vagyis a legtöbbet tanulni, fejlődni. A karma ugyanis egy tanítómester, és hajlamosak vagyunk úgy tekinteni rá, hogy csak mechanikusan jönnek a visszahatások, mindenféle célzatosság nélkül. Ez azonban nem teljesen így van. Ha egy helyzetből nem tanultad meg azt, amit kellett volna, akkor a helyzet meg fog ismétlődni. Újra elköveted ugyanazt a hibát, és újra elveted ugyanazt a magot. Újra megkapod ugyanazt a betegséget, amiből nem tanultál, és nem értetted meg, hogyan hoztad létre magadnak. 

Szóval fölösleges stresszelni azon, hogy mikor és miért jönnek a jó vagy a rossz helyzetek, inkább koncentráljunk arra, hogy ennek mi az üzenete a számunkra, milyen fejlődési elehetőség rejlik benne. És vágjunk hozzá jó képet. A szenvedés akkor is ugyanannyi lesz, ha túldramatizáljuk, eljátsszuk az áldozatot, és igazságtalanságnak tekintjük, amit az élet ránk osztott. Ugyanakkor a legboldogabb emberek nem azok, akik sohasem szenvednek az életükben, és minden földi jóban dúskálnak. A legboldogabbak azok, akik elfogadják az élet és a sors igazságosságát, és örömmel fogadják a leckét, még ha oly fájdalmas is. Akik nem dugják a fejüket a homokba, önmaguk elől menekülve, hanem szembenéznek a félelmeikkel, a gyengeségeikkel és a függőségeikkel, és nyitottak  a tudati fejlődésre. A fejlődést nem kell erőltetni, mert nem fogunk gyorsabban haladni attól, hogy különböző elvárásaink vannak. Feladatunk csupán annyi, hogy ne hátráltassuk önmagunkat a fejlődés folyamatában, ne váljunk elégedetté, önteltté azzal, amit elértünk. Ne lustuljunk el, ne kényelmesedjünk be, hanem fogadjuk kitörő lelkesedéssel az újabb és újabb kihívásokat, küzdelmeket, feladatokat, amiket az élet ránk ró. Mert nem a győzelem a lényeg, hanem az, hogy nem futamodtál meg a harc elől, és mindent megtettél, anélkül, hogy ragaszkodnál az eredményhez. És akkor mindegy, hogy milyen ízű a szőlő, mert tudod, hogy lesz benne édes is, meg savanyú is. 

Azt mondják, hogy a spirituális fejlődés szempontjából az a legelőnyösebb, ha körülbelül fele-fele arányban ér minket szenvedés és élvezet. mert ha túl sok a szenvedés, akkor annyira frusztráltak leszünk, hogy nem tudunk a célra koncentrálni, ha viszont túlzottan jól megy minden, akkor elveszítjük a motivációnkat a fejlődésre. Szóval reménykedjünk a legjobbakban, de készüljünk fel a legrosszabbra. A negatív gondolkodás ugyanis lekorlátoz, viszont realistának kell maradni, mert az ábrándozás is egyfajta kábítószer, menekvés a rideg valóság elől. Táncoljunk az esőben, és élvezzük a napsütést. Minden helyzetből ki lehet hozni valamit!