"Egyszer beszéltem neked a mágia egyik legnagyobb titkáról: a Másik Félről. Az ember egész földi élete ennek jegyében telik: a Másik Fél keresésében. Nem számít, hogy látszólag mit hajt, bölcsességet, pénzt vagy hatalmat. Hiába ér el bármit is, mindig hiányérzete lesz, ha nem találja meg a Másik Felét. Kivéve azt a néhány lényt, akik az angyaloktól származnak - és akiknek magányra van szükségük ahhoz, hogy találkozhassanak Istennel. De rajtuk kívül az emberiség összes többi tagja csak akkor képes eggyé válni Istennel, ha valamikor az életében legalább egy pillanatra sikerült egyesülnie a Másik Felével."
Coelho valahogy úgy magyarázza, hogy a teremtés kezdetén a lelkek egyek voltak, és utána kettéosztódtak. A kettéosztódott lelkeknek minden inkarnációban újra egyesülniük kell, legalább néhány pillanatra, hogy értelmet nyerjen keresésük. A két fél közötti kapcsolatot az igaz Szerelemként határozza meg, és azt mondja, hogy ez az élet lényege.
Nos, pár évvel ezelőtt elhessegettem volna a gondolatot, és azt mondtam volna, hogy márpedig a Védikus írások semmi ilyesmiről nem írnak. Valóban egyek voltunk a teremtés előtt, hiszen minden lélek a végtelen Brahman parányi, elkülönült része. A perszonális filozófiai iskolák szerint a lélek egyedisége örök állapot, amely a teremtés előtt, alatt és a felszabadulás után is megmarad. Más filozófiai iskolák szerint (még mindig a védikus filozófiai rendszereken belül maradva) a lelkek az örök Egy, a Brahman kiterjedései és körülhatárolt részei. Amikor a lélek eredeti tudatára ébred, akkor felismeri, hogy azonos ezzel a határtalan Brahmannal, és így "különállósága" vagy ha úgy tetszik "függetlensége", amely egyidejűleg számtalan függőséget és feltételekhez kötöttséget is magában hordoz, megszűnik.
Akárhogy is van, ezt majd mindenki megtapasztalja, amikor eléri a kaivalja állapotát. Minden esetre a Bhagavad-gítá egyértelműen oszthatatlanként határozza meg a lelket - azt mondja, hogy a lélek megszületetlen, változatlan, maradandó, és nem lehet megsemmisíteni, vagy elpusztítani. Szél nem száríthatja, tűz nem égetheti meg, víz nem nedvesítheti, és semmilyen fegyverrel sem lehet feldarabolni. Ez szembenáll azzal az elképzeléssel, hogy a lelkek osztódnak, és minden léleknek megvan az egyedi és megismételhetelen párja, akivel a Sors minden életben össze fogja hozni, ha másra nem is, legalább néhány röpke pillanatra, melyek egész életére beleégnek az emlékezetébe.
A Bhagavad-gítá azt is leírja, hogy a karma szövevényes és kibogozhatatlan, vagyis szinte bármilyen kapcsolatba kerülhetünk azokkal a lelkekkel, aki előző életeinkben a szerelmeink voltak. Lehet, hogy előző párunk gyereke, szülei, barátja, vagy akár háziállata leszünk. Az ember néha hajlamos kissé szűken értelmezni a reinkarnáció tanát, azt gondolván, hogy akik egyszer emberi testben reinkarnálódtak, azok mindig abban is fognak a továbbiakban. Csakhogy a lélek a 8 400 000 létező életforma bármelyikébe belekerülhet, sőt, az univerzumok végtelen sokaságán belüli végeláthatatlan mennyiségű bolygó bármelyikén reinkarnálódhat. Így találóbb az a hasonlat, hogy két lélek találkozása ebben a körforgásban olyan, mint amikor két hínárt egymás mellé sodor a tenger, csak hogy pár pillanat múlva tovasodorja őket, és soha többé ne találkozzanak.
Mindazonáltal valóban kialakulhat olyan erős vonzerő két lélek között, amely életeken keresztül újra és újra összehozza őket. Ám ezek a találkozások a karmájukon túl a vágyaiktól és a szabad akaratuktól is függenek. Mai valómban én is úgy érzem, hogy van olyan, hogy két ember egymásnak rendeltetett, és annyira kiegészítik egymást, hogy az együtt töltött idő fényévekre előreviszi mindkettejüket reinkarnációs útjukon és spirituális fejlődésükben.
A jóga azonban arra tanít, hogy bármennyire is kedvező egy helyzet, mindig készen kell állni arra, hogy véget ér, és egy újabb fejezet következik. Bármennyire is összeillik két ember karmája, a köztük lévő kapocs mégsem örökérvényű, hiszen maga a karma is átmeneti. Természetesen az örökkévalóság szempontjából még egy emberi élet hossza is csupán jelentéktelen villanás, míg a mi földi szemszögünkből mégis csak komoly időtartam. A lényeg azonban az, hogy ne ragaszkodjunk foggal-körömmel egy helyzet vagy kapcsolat állandósításához, mivel azzal magának a kapcsolatnak a megélésétől fosztjuk meg magunkat. Nem az együtt töltött idő számít, hanem az, hogy mit tanultunk, mennyre lettünk bölcsek az együtt szerzett élményektől. Mindig eszembe jut, ahogy Patandzsali mondja, hogy e tünemény világ és a benne kialakuló kapcsolatok jelentősége csupán a tapasztalatszerzés a lélek számára. Semmit és senkit nem hoztunk magunkkal ebbe a világba, és nem is vihetjük el innen. De szerezhetünk egymásnak olyan élményeket, amelyek hozzásegítenek eredeti önvalónk felismeréséhez, és így a végén mindenkivel eggyé válhatunk a tudatban, az összes Másik Felünkkel, akivel valaha összetalálkoztunk, vagy össze fogunk, és néhány pillanatig, vagy évig, vagy akár életig annyira fontosnak éreztük a szerepét az életünkben.
A Szerelem megmagyarázhatatlan, mivel Isten szeretetének a kiáradása. Van, akinek elég az, ha megtanulja Istent szeretni és érezni Isten szeretetét, de van, aki ezt csak a Másik Felével való egyesülésen keresztül értheti meg. Isten és az ő szeretete bármilyen formában megnyilvánulhat, és a mi feladatunk az, hogy felismerjük, mikor nyilvánul meg a számunkra befogadható módon. "A Szerelem az az erő, amely újraegyesít minket, hogy összesűrítse a különböző életekben, a világ különböző helyein összegyűlt tapasztalatokat."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése