A Guru és az egyéniség - 2. rész

A cikksorozat második részében két példát szeretnék hozni arra, hogy mi is a guru-tanítvány kapcsolat helyes értelmezése az én szemszögömből. Sokszor hallunk arról a klasszikus felállásról, hogy Indiában a tanítvány(ok) a guru házába költöztek, személyes szolgálatot végeztek neki, alamizsnát koldultak a guru részére, stb., miközben a guru okította őket, és figyelemmel kísérte a fejlődésüket. Az ilyen "együttélés" évekig, nem ritkán több, mint tíz évig is tartott. Nyilvánvaló, hogy a mai felállásban sem a tanítványok, sem a jógaoktatók nincsenek felkészülve ilyen jellegű együttműködésre, éppen ezért a legtöbb jógaiskolában az oktatás formálisabb keretek között zajlik. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a guruk általában nem adományok fejében oktatnak, hanem előre meghatározott összegekért. Ez viszont azt a benyomást kelti a tanítványban, hogy a képzés, amit kap, egy szolgáltatás, és a gurunak valamilyen szinten meg kell felelnie a tanítvány igényeinek, elvárásainak. Ha a tanítvány elégedett a guruval, akkor újabb szolgáltatást kér, és többet fizet, ha viszont nem, akkor véget ér az együttműködés. Ez egy bizonyos értelemben a klasszikus rendszer megfordulását eredményezi, ahol az volt a szempont, hogy a guru elégedett volt-e a tanítvánnyal; viszont ugyanakkor védelmet biztosít a tanítványnak a guru esetleges visszaéléseivel szemben.

Térjünk vissza egy klasszikus példára! Thirumalai Krishnamacharya fáradságos utazást tett fiatalkorában a tibeti Kailash hegyig, ahol összetalálkozott gurujával, Ramamohan Brahmacarival. Hét és fél évig élt gurujával és családjával, mialatt elméleti és gyakorlati jártasságot szerzett a jógában és az ájurvédikus gyógymódok alkalmazásában. A kapcsolat akkor megszakadt, mivel Krishnamacharya visszatért Dél-Indiába és elkezdte az oktatásában alkalmazni azt, amit mesterétől tanult. 

Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy Krishnamacharya felmérte, hogy mit tanulhatott mesterétől, és nem korlátozta magát egyetlen gurura. További tanulmányokat folytatott az ind filozófia, vallás és szertartástan témájában, India különböző prominens oktatóinak vezetése alatt. Oktatásának 60-70 éve alatt mindezt az információt folyamatosan dolgozta fel, és mindig összevetette a saját tapasztalataival, illetve a tanítványok és a kor igényeivel. Vagyis Krishnamacharya kidolgozta a saját rendszerét, mely 40 és 90 éves kora között számtalan változáson ment keresztül. Nem szóról szóra és változtatás nélkül tanította azt, amit mesterétől tanult. Belevitte az egyéniségét, csakúgy, mint tanítványai: B.K.S. Iyengar, B.N.S. Iyengar, K. Pattabhi Jois, T.K.V. Desikachar, Shrivatsa Ramaswami mind ugyanannak a mesternek a tanítványai, oktatási módszertanukban mégis számtalan különbséget találunk. Mit jelent ez? Közülük csak egynek lehet igaza, csak egyikük követi a guruját? Vagy mindegyikük a saját személyiségének megfelelően adja tovább azt, amit Krishnamacharyától tanult? Ilyen formában az Ashtanga vinyásza jóga Pattabhi Jois interpretációja annak, amit mesterétől tanult, vagy újabban Sharath interpretációja annak, amit nagyapjától tanult. Manju Jois, Pattabhi fia számos elemben eltér Sharath-tól, és ez egy természetes folyamat. Manju tanít pránájámát, mantra-éneklést, így oktatásában nem csak az ászanára szorítkozik, hanem egy teljesebb képet ad a jóga nyolc fokozatáról. 

A modern oktatók közül (Manju Jois mellett) nekem Gregor Maehle hozzáállása teszik a legjobban. Az ászana-gyakorlásban ő is Pattabhi Jois-t tartja mesterének, viszont mivel igénye volt arra is, hogy többet foglalkozzon a pránájámával és a meditációval, több olyan mestert felkeresett, akiktől ezeket az ágakat is mesteri fokon elsajátíthatta. Pránájáma-könyvének olvasása közben kitűnik azonban, hogy nem egy bizonyos guru vagy iskola tanításait szeretné átadni változtatás nélkül, hanem szintetizálta mindazt, amit tanult, hallott, olvasott, és egy olyan teljes rendszert dolgozott ki, amely előtte tulajdonképpen nem létezett. Sok szerzőtől olvastam a pránájámáról, de az ő könyve által kezdem valóban megérteni ennek a jelentőségét és összefüggéseit. Maehle tehát nem félt több gurutól tanulni, és a saját intelligenciáját használva összevetni mindazt, amit tanult. Ezenközben a lehető legautentikusabb formában sikerült megtapasztalnia és átadnia a pránájáma gyakorlásának lényegét. 

Éppen ezért úgy gondolom, hogy a guru vagy tanító egy szikra, amely fellobbantja intellektusunk lángját, és megtanít azokra a gyakorlatokra, amelyek által megtisztíthatjuk anyagilag szennyezett intelligenciánkat. Ahogy ez fokozatosan bekövetkezik, szert teszünk a vivékára, arra a megkülönböztető tudásra, amely képessé tesz eredeti, folttalan, megjelölések nélküli önvalónk felismerésére és megtapasztalására. Az önvaló, vagy tudat nem tartozik senkihez, nem valakinek a tanítványa, nem egy dogmarendszer alárendeltje, és túl van a helyes/helytelen, igaz/nem igaz, tradicionális/nem tradicionális kettősségein. Az, aki eléri az önvalót, az egész világ tanítványának vallja magát, és valójában az egész világ tanítómestere. Fölösleges tehát azon vitatkozni, hogy melyik guru, tan vagy módszer a hiteles, és melyik nem. Mindenkinek a szívét kell követnie, haladnia kell a maga útján, és ha ezt elég őszintén teszi, akkor sikerül kilábalnia az egó által alkotott hamis megjelölések útvesztőjéből, és megállapodnia az önvalóban.