A Guru és az egyéniség - 1. rész

A napokban hosszadalmas eszmecsere alakult ki a Rebel Jóga Facebook-csoportban a guru jelentőségéről, elsődlegesen az "I am My Own Guru" mozgalom kapcsán, mely válaszképpen alakult ki egyes jóga-guruk körüli botrányok miatt. Jógaoktatónak lenni, pláne sikeres oktatónak lenni veszélyes helyzet, és az ember három dolgon is elcsúszhat: szex, pénz és hatalom. Természetesen, ha az oktató spirituálisan nagyon fejlett, és elérte a felszabadult (dzsívanmukta) szintet (vagy nevezhetjük megvilágosodottnak is, mindegy, a lényeg az, hogy felette áll a gunák hatásának), akkor az efféle kísértések nem tudják letéríteni nemes útjáról. A jógaoktatók 99,9%-ára azonban ez nem igaz, és bár jószándékúak, és őszinték, mégis hétköznapi, esendő emberek. Egy spirituálisan nem eléggé érett jógaoktatóról mindig az jut az eszembe, amikor a kis totyogó gyerekek belelépnek a nagypapa cipőjébe, és egyből felnőttnek érzik magukat, pedig a vége elég hamar arcraesés szokott lenni.

Nem bocsátkoznék most bele abba a témába sem, hogy miképpen lehet eldönteni azt, hogy a guru felszabadult helyzetben van-e vagy sem. Inkább arra hegyezném ki a hangsúlyt, hogy a guru spirituális helyzetétől függetlenül mennyire szükséges vagy egészséges pszichológiai értelemben véve a totális függőség vagy alárendeltség. Kezdjük a történetet azzal, hogy én annak valójában tapasztaltam meg a guru-tanítvány kapcsolatot a Krisna-tudatos mozgalmon belül. Azt mondhatom, hogy az én gurum egy valóban felszabadult és spirituálisan tökéletes személy, és a kapcsolatunk nélkülözött minden olyan nemű visszaélést, amelyekről a fentebb idézett honlapon olvashatunk. Mégis azt volt a tapasztalatom, hogy hosszú távon a feltétel nélküli engedelmesség még a saját személyes életemet érintő ügyekben is olyan mértékben korlátozta az egyéniségemet, amitől már kényelmetlenül éreztem magamat. Vagyis volt egy gurum, akinek nagyon hálás vagyok, és nagyon sokat tanultam tőle, de mégis úgy döntöttem, hogy a magam útját kell járnom.

A következő gondolat egy megfigyelés. Némileg különbséget kell tennünk a spiritualitás és a jóga között. A spiritualitás általában a vallás valamilyen formáját szokta magára ölteni, hiszen Patandzsali is beszél az Ísvara-pranidhána (Isten előtti meghódolás) fontosságáról. Az Ísvara-pranidhána, vagyis az odaadás gyakorlása egy önmaga érvényében létező spirituális folyamat, vagyis a jóga minden egyéb eleme nélkül is elvezet a tökéletességhez. Ugyanakkor Patandzsali hangsúlyozza, hogy a nyolcfokú jóga folyamatai csak akkor vezetnek el a tökéletességig, ha az Ísvara-pranidhánával együtt gyakoroljuk. Következésképpen, ahogy mondani szoktam, a jógát érdemes egy eszköztárnak tekinteni, amelyet a különböző gyakorlók más-más motivációval fognak használni, és különböző anyagi célokat is elérhetnek vele. Ettől eltekintve a jóga fokozatainak helyes és sikeres elsajátításához fontos egy (legalább egy) képesített tanító személyes útmutatása és rálátása a fejlődésünkre. Mindennek azonban nem hiszem, hogy feltétel nélküli engedelmességbe, vagy a tanító által megálmodott tökéletes gyakorló klónozásába kellene torkollnia. 

A napokban láttam egy videót, melyen Sharath vezetett ashtanga-órát tartott, és annyira egyszerre mozdult mindenki, hogy a "Klónok támadása" jutott az eszembe. Valóban az-e a cél, hogy kérdezés, ellenmtondás, vélemény és egyéniség nélküli biorobotokká váljunk? Nem hiszem, mert az én értelmezésemben a jóga arról szól, hogy visszatalálunk önmagunkhoz. És ezt az álláspontot mások is alátámasztják, például Chad Herst, egy Pattabhi-tanítvány, akinek véleményét a "jelenlegi tradícióról" itt olvashatjuk.

Nos, térjünk vissza egy pillanatra a Forráshoz, vagyis Patandzsali Jóga-szútráihoz. A jóga kutatói által egyértelműen elfogadott, hogy ez az írás az egyik legrégebbi, klasszkus darabja a jógairodalomnak, sőt, az is, hogy Patandzsali isteni inkarnációként jelent meg a földön, hogy az emberiség számára érthetően átadja a jóga tudományát. Patandzsali tehát a jóga filozófiai és gyakorlati rendszerének atyja. 195 szútrájában azonban érdekes módon egyetlen egyszer sem említi a "guru" szót, és nem hangsúlyozza ki a guru iránti feltétlen engedelmességet, mint a jógában való fejlődés kizárólagosan üdvözítő útját. Vajon miért? Véletlenségből kifelejtett volna egy ilyen fontos dolgot? 

Nem hinném, én inkább azt a magyarázatot találtam erre, hogy bár tanítóra szükség van, hogy kijavítsa a hibáinkat, de ahogy lépkedünk előre a jóga lépcsőfokain, és elkezdjük a jóga belső gyakorlatait (pratjáhára, dháraná, dhjána, szamádhi), a külső segítség és kontroll egyre jobban háttérbe szorul. Az őszinte beszélgetés egy gyakorlott tanítóval persze sokat segíthet, de a munka java részét önmagunknak kell megtenni. A mester megmutatja az utat, de nekünk kell végigjárni, önszántunkból. És ha elesünk vagy hibákat követünk el közben, akkor nekünk fáj, és nekünk kell tanulnunk belőle. Patandzsali javarészt a meditációról ír, ami egy belső tudatosítási és átélési folyamat. Itt a tanítvány a lefektetett útmutatások alapján egyénileg dolgozik, a tanár nem tudja pórázon vezetgetni.

Nos, ez a bevezető egy kicsit hosszúra nyúlt, úgyhogy gondolatfolyamom második részére szerdán fog sor kerülni. Addig is olvassátok a belinkelt cikkeket, és alkossátok meg a saját véleményeteket! Én nagyjából arra a következtetésre jutottam, hogy az a jó tanító, aki engedi kibontakozni a tanítvány egyéniségét, kreativitását, belső potenciálját. Mert ha valamit elnyomunk a tanítványban, vagy tanítványként önmagunkban, akkor ahelyett, hogy közelebb kerülnénk tényleges önvalónkhoz, egy másik illúzióba, a tökéletes tanítvány szerepébe kényszerülünk. Egyes embereknek nagyon erős a pszichológiai igénye arra, hogy külső elvárásoknak tegyenek eleget, mert az eddigi szamszkáráik (őket ért benyomások) megtépázták az önbecsülésüket. Amikor valaki megpróbálja "lekapcsolni őket a Mátrixról", akkor pánikba esnek. Önmagunk keresése nagyon hosszú és fáradságos út, amit előttünk még nem taposott ki senki. Ne adjuk hát fel, menjünk tovább, bármennyi félelemmel és bizonytalansággal kelljen is szembenéznünk!