H pedig a gyakorlásunk java részében a testünkkel foglalkozunk, akkor annak két hatása lesz: egyrészt meg fogjuk tapasztalni fizikai szinten a jóga összes áldásos hatását (egészséges, jól kinéző, funkcionálisan jól működő, fiatalos test stb. stb.), persze emellett a puszta ászana-gyakorlás is kihat a mentális, energetikai, érzelmi és tudati működésünkre is, akármilyen motivációval végezzük is a gyakorlatokat. A másik hatás pedig az, hogy erősödni fog a hamis azonosítás a testünkkel. Hiszen egy kellemesebb, jobban működő testtel azonosíthatjuk magunkat pár év jóga-gyakorlás után, ahelyett, hogy egyre kellemetlenebbül éreznénk magunkat benne, ahogy halad előre az idő, ketyegnek az évek. Illetve az is erősíti a testi azonosítást, hogy a figyelmünket a testgyakorlásra és annak hatásaira koncentráljuk.
Mégis úgy érzem, hogy Maehle kijelentése félrevezető lehet, hiszen az átlagfelhasználó talán megérti belőle a veszélyforrást, és beparázik: "Ha a testemet fejlesztem, akkor elkerülhetetlenül nőni fog az egóm?" Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy az egó növekedése szinte önműködő, minimális eszközigényű folyamat, vagyis annak is növekedhet az egója, aki nem gyakorolja az ászanákat, vagy komolytalanul, tessék-lássék gyakorolja, vagy bármi mást csinál vagy gyakorol. Bárki büszkévé válhat a vélt vagy valós eredményeire, hiszen a feltételekhez kötött tudatállapotban létszükséglet a hamis azonosítás, valamibe mindig bele kell kapaszkodnunk, hogy jól érezzük magunkat: kapcsolatok, elismerés, befolyás, tekintély, társadalmi pozíció, valamilyen képesség, adottság stb. stb. Bár Coelho is ír róla, hogy mindenkinek fel kell fedeznie az adottságát, de én azt hiszem, hogy a helyes úton akkor járunk, hogy ha felfedeztük, akkor mások szolgálatára fordítjuk és nem az egónk növelésére. Ehhez pedig két dologra van szükség: őszinteségre és alázatra.
Vagyis nem az a helyes következtetés, visszatérve az ászana-gyakorlásra, hogy el kell hanyagolni az ászanákat, vagy el kell veszíteni a motivációt, ehelyett ugyanúgy kell haladni és fejlődni tovább, viszont mindezt alázattal kell párosítani. Ez az egyetlen módja annak, hogy az elért sikereink, eredményeink ne az egónkat növeljék, hanem közelebb vigyenek a célhoz: eredeti önvalónkhoz. Én hiszek benne, hogy az ászana-gyakorlás is közelebb vihet a transzcendenshez, ha helyes attitűddel gyakoroljuk. Sőt, azoknak az embereknek, akiknek a tudata igényli a fizikai aktivitást, önbecsapás lenne erről lemondani és például a meditációt erőltetni.
Ugyanakkor azt is leszögezhetjük, hogy bármelyik másik gyakorlat végzése (meditáció, pránájáma, mantra-éneklés) is ugyanúgy az egónk növelésére mehet, ha nem megfelelő hozzáállással végezzük. Egy jógi büszkévé válhat arra, hogy órákig képes a köldökét bámulni, hogy olyan lemondott, hogy egy szál ágyékkötőben rohangászik mezítláb, nem is beszélve a misztikus képességekről, amelyeket a hosszas gyakorlás eredményeként (vagy inkább melléktermékeként) megkapott. Sokféle misztikus képesség létezik, ahogy Patandzsali is leírja, például az a képesség, hogy befolyásolni tudjuk mások elméjét. Ha valaki jógát oktat (vagy bármi másban szaktekintélyként tartják számon), akkor ez a képesség előtérbe kerülhet. Éppen ezért oktatóként is óvatosnak kell lennünk, nehogy az egónk befolyása alá kerüljünk. A valódi jógik nem használják a képességeiket önös céljaik elérésére, még akkor sem, ha rendelkeznek velük.
A jóga célja szerintem a felszabadulás az elme rabságából, nem pedig az, hogy újabb és újabb hamis korlátok közé szorítsuk. Éppen ezért én arra szoktam törekedni a jóga-oktatásom során, hogy a gyakorlók saját személyiségét, természetét hozzam a felszínre, önállóvá tegyem őket, ahelyett, hogy függővé tenném saját magamtól. Hiszen én is szabad ember akarok lenni, és másokat is ehhez szeretnék hozzásegíteni. Az önzetlen adás, és a másik szabadságának tiszteletben tartása szerintem egy jó út ahhoz, hogy az oktatásunk vagy a gyakorlásunk során ne kerüljünk az egónk irányítása alá. Ha valami sikerül, akkor örülünk neki,d e nem azért tesszük, hogy elismerést csikarjunk ki másokból. Ha őszintén gyakorlunk, és folyamatosan dolgozunk a saját személyiségünkön, félelmeinken (amelyek szintén az egó részei, és nagyon erős manipulációs erővel rendelkeznek), akkor a gyakorlás valóban hozzá fog segíteni, hogy egy magasabb szintre emelkedjünk, anélkül, hogy a büszkeségünk növekedne.
Ha pedig mégsem sikerül elkerülni az egó inflálódását, akkor az élet úgyis gondoskodni fog arról, hogy időben leeressze. Ahogy Coelho mondta: az is meghal, aki a harmadikról ugrik ki, meg az is, aki a századikról, akkor meg miért ne válasszuk a látványosabbik módot? :-) Szóval nem kell mániákusan félni attól sem, hogy elszalad velünk a ló, mert az élet úgyis gondoskodik róla, hogy megtanuljuk a leckét. Ha nem megy elsőre, akkor majd menni fog századszorra. Ha nem megy ésszel, akkor majd menni fog kényszerrel.
Egyébként Maehle is megpendíti azt a húrt máshol, hogy nem célravezető elutasítani a testünket annak természetes működésével, igényeivel együtt. A testet nem kell megvetendőnek, alantasnak tekinteni, vagy esetleg akadálynak az önmegvalósításban. Valójában a testünk és az érzékszerveink eszközök, melyek segítségével az elménket vissza tudjuk irányítani a Transzcendensre. A látott (vagyis a világ) célja egyedül az, hogy olyan élményeket biztosítson a látó (a lélek) számára, amelyek ráébresztik eredeti önvalójára. Szóval hajrá, hadd jöjjenek az élmények, persze azért használjuk az intelligenciánkat arra, hogy mely élményeket fogadunk be, és melyeket kerüljük el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése