Romantikus Ashtanga

Mostanában a Harcosok étrendjét követem. Nekem egyelőre úgy néz ki, hogy beválik (vegán verzióban), és érdekes módon az étrend kitalálója, Ori Hofmekler is azt írja magáról a könyv végén, hogy leállt a húsfogyasztással. A könyvben azért sok kijelentés van, amivel nem értek egyet, vagy nem tudok azonosulni, de vannak érdekes gondolatok, amik megihlettek. Ez a bejegyzés most nem is konkrétan a diétáról fog szólni, arról majd máskor írok. Most egy hosszabb idézetet szeretnék közölni a könyvből, ami a romantikus ösztönről szól, és nagyon megihletett :-)

"A romantikus ösztön - a romantika új definíciója

M it jelent az, hogy „romantikus”? Mitől lesz valaki „romantikus”? Mi­lyen egy romantikus cselekedet, romantikus ösztön vagy romantikus nézőpont? Mivel ezek a közismert szavak és kifejezések nem mindig egyértelműek, szerintem magyarázatra szorulnak.

Tisztában vagyok azzal, hogy amit mondani kívánok, az vitatható, úgyhogy értsd, ahogy akarod. Egyet is érthetsz velem, meg nem is.

Szilárd meggyőződésem, hogy a romantikának egy olyan ösztön ad alapot, amely kapcsolatban áll a harcos ösztönnel, és ugyanonnan is szár­mazik. A romantikus ösztön egy ősi ösztön, amely meghatározza az egyén egyediségét, szabályok megkérdőjelezésére készteti az embert, és arra ösz­tökéli, hogy harcoljon egyedisége és sértetlensége épségének megőrzéséért.

A romantika lényege összetörni megkövesedett szabályokat és újat alkotni helyettük. A romantikus cselekedet pedig pont ennek a vég­hezvitele. Rómeó és Júlia története például romantikus, hiszen a családjuk által felállított szabályok ellen küzdöttek kapcsolatukért. Rómeó és Júlia romantikus hősök. Egymásra találásuk családjuk akarata ellenére történt. Az pedig, hogy megölték magukat, még romantikusabbá teszi törté­netüket. Az emberi élet feláldozása a szerelem miatt szembemegy minden ösztönnel. Egész történelmünk során romantikus aura veszi körül azokat, akik készek voltak életüket adni egy ügyért, amelyben szentül hittek.

A szabályok megszegése kedvez a romantikának. Bűnözők, utcalányok és antihősök például, akik ellenszegülnek és megsértik a társadalmi szabá­lyokat, gyakran lesznek az irodalom kedvelt szereplői. Gondoljunk csak Balzacra vagy Dosztojevszkijre. A Jesse Jameshez, Billyhez, a kölyökhöz, Butch Cassidyhez, valamint Bonnie és Clyde-hoz hasonló törvényenkívülieket romantikus hősöknek tartjuk, legfőképpen mert meg merték szegni a szabályokat.

Mint említettem, a romantika egy ösztönből táplálkozik. A gyerekeknek például van egy természetes, nagyon friss romantikus ösztönük. Ha, mond­juk, a szülő vagy a tanár azt mondja a gyereknek, hogy tegyen (vagy ne te­gyen) meg egy bizonyos dolgot, akkor ő gyakran megpróbál ellenszegülni. Gyakran előfordul az is, hogy tanáraikon viccelődnek. A gyerekeknek kitűnő a humorérzékük, a humor pedig önmagában tartalmaz szabálysze­gést. Komolyan úgy hiszem, hogy a romantikus ösztön - mélyen a tudat­alattinkban - az, ami miatt élvezzük a tabukat szegő vicceket, és a bennünk rejlő gyerek nevet fel, amikor valami vicceset látunk vagy hallunk. A gye­rekek sokszor szembeszegülnek a szülők vagy a környezetük állította vallási, politikai, társadalmi szabályokkal, ezért gyakran bűntudatot éreznek. Ez az oka annak, hogy sajnos idővel a gyerekek romantikus ösztöne eltompul. Mégis, ezek az ősi romantikus vágyak és ösztönök mélyen belénk vannak kódolva. Hiszem, hogy minden romantikus történet akár az irodalomban, akár a valóságban felidézi, kiváltja ezt az ösztönt.

A „rend fenntartása” érdekében a társadalom számos romantikátlan, ro­mantikaellenes tabut állít. Ez teljességgel érthető, hiszen, ha mindenki bősz romantikus lenne, lehetetlenség volna rendet tartani. Viszont ha ez az alapvető ösztön folytonosan irányítás és elnyomás alatt van - olyan tünetek jelentkezhetnek, mint frusztráció, düh, agresszió és a szabadság hiányának érzése. Egy olyan világban élünk, amely hemzseg a hamis romantikától. Nincs elegendő hely arra, hogy a teljesség igényével filozofáljak e témáról, úgyhogy csak annyit mondanék, bármely látszólag romantikus eszme, amely emberek tömegének tetszik, valószínűleg álromantikus. Az igaz romantika individualista, az egyedire törekszik. Nem amellett kardos­kodom, hogy az emberek szabályokat és törvényeket szegjenek. Csak azt mondom, hogy a szabályok és normák ösztönös megkérdőjelezése szük­séges, ha valamin javítani, változtatni akarsz, vagy újat hoznál létre."

Most akkor térjünk rá az Ashtangára. Vannak olyan oktatók és gyakorlók, akik az Ashtangát egy végtelenül beszabályozott, megkövesedett rendszernek tekintik és úgy mutatják be, oktatják, gyakorolják. Ha egy hajszálnyira is eltérsz a kőbe (vagyis a senki által soha nem látott Jóga-koruntába) vésett szabályoktól és vinyásza-számolástól, akkor "no benefit", a tradíció ellen mész, stb. Meggyőződésem, hogy ez a fajta hozzáállás a félelemből és a ragaszkodásból táplálkozik elsősorban, amelyek nem azonosíthatók a harcos szellemmel és a romantikus ösztönnel. Ha véletlenül holdnapon gyakorolsz, nem csinálsz vinyászát az asszimetrikus pózok között, beteszel egy plusz ászanát a sorozatba, vagy véletlenül öt légzésig maradsz egy pózban, amiben az előrás szerint csak egy légzésig lenne szabad, akkor törvénysértést követtél el, és bűntudatot kell, hogy érezz.

Én magam már évek óta fellázadtam a mondvacsinált szabályok ellen, és nem tekintem önmagamra nézve kötelezőnek az olyan elvárásokat, amelyeknek nem látom értelmét, és nem vagyok megggyőződve róla, hogy a fejlődésemet szolgálják. Sem a jógában, sem az élet más területein. Ahhoz, hogy az ember megkérdőjelezés nélkül elfogadjon egy szabályrendszert, vakhit, önmagunk intelligenciájának és intuíciójának alábecslése és a romantika teljes hiánya szükséges. Az ilyen hozzáállás gyakran meg akarja fosztani az egyént a szabad választás jogától, attól a képességtől, hogy eldöntse, mi a jó és mi nem jó a számára, gyakran tekintélyelvűen felülírja az egyéniség kreatív szabadságát. 

Én mindig is lázadó, ha úgy tetszik, romantikus voltam és a saját szabályaim szerint szerettem játszani, élni az életemet. A jógához, és az Ashtanga gyakorláshoz is ez a hozzáállásom. Röviden összefoglalva: mindent szabad, ami nem megy ellene az anatómai elveinek. A sorozatoknak természetesen megvan a maga dinamikája, költészete, és én nem vagyok a mindenáron történő változtatások híve. Tisztában vagyok vele, hogy a "jelenlegi tradíció", ami Sharath hozzáállását képviseli, több ponton eltér attól, amit nagyapja, Pattabhi Jois lefektetett a Jóga-málában. Azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbb oktató, aki még Pattabhi Joistól tanult, jó ideje megbékélt a gondolattal, hogy az oktatásában elkerülhetetlenül meg fog jelenni a saját egyénisége és kreativitása, és természetszerűleg azokat az embereket fogják vonzani ezek az oktatók, akikben ők is meg tudnak ihletni valamit, be tudják lobbantani a lekkesedés szikráját. Minden értelmezés rendben van, amíg a kitalálója nem tekinti azt magasabb rendűnek a többinél, és mindenkire nézve kötelező érvényűnek.

Midnazok az oktatók, akiktől eddig tanultam (legalább egy tucat Ashtanga-oktatóról van szó), valamit hozzátettek, csiszoltak a gyakorlásomon, a megértésemen, az oktatásomon. Ugyanakkor meghagytam a jogot magamnak, hogy úgy értelmezzem a sorozatokat és olyan módszertannal oktassak, ami az én egyéniségemet a legjobban kifejezi. Úgy érzem, hogy így tudok a leginkább önmagam, a tényleges önvalóm felé fejlődni, és így tudom a legtöbb inspirációt merítani a gyakorlásból. Számomra a jóga az értelmetlen szabályok béklyójából való kitörést, az intuíció és a harcos ösztön felébresztését jelenti. Nem érezném jól magamat gyakorlás közben, ha valamilyen külső elvárásoknak próbálnék kényszeresen megfelelni, vagy félelmet, esetleg bűntudatot éreznék, amiért a 3., 4. satöbbi sorozat haladó pózait próbálgatom gyakorolni, anélkül, hogy valaki hitelesen felhatalmazott volna rá.

Régebben előszeretettel használtam a Punisher nevet, de közben átértékeldött bennem a dolog, és rájöttem, hogy fölösleges büntetni az embereket, mert ezzel azt sugallom, hogy képtelenek önmaguktól felelős döntéseket hozni. A jóga nem a kínzásról és az erőltetésről szól. Most is van, amikor erőteljesen igazítok, de sokkal jobban figyelek arra, hogy a gyakorló mennyire befogadóképes mentálisan, mennyire igenli és igényli az ilyen fajta segítséget. Hiszen a szabad akaratán nam akarunk erőszakot tenni, csupán segíteni, inspirálni akarjuk. Ezért az órán a tanárnak és a gyakorlónak is a "No Expectations" üzemmódban kell lennie, de a legjobb, ha minél jobban egymásra vannak hangolódva.

A romantikus ösztön tett Rebel jógivá, és ez most tudatosodott bennem, Ori Hofmekler szavait olvasva. Én így érzem jól magamat, és mindig is így fogok gyakorolni. Nálam nincs olyan, hogy tilos kézenállni, vagy a pózok haladó változatait gyakorolni (például hanumánászanát sima dzsánusírsászana helyett stb.), mert elsődlegesnem tartom, hogy elősegítsem a kreativitás ébredését a gyakorlókban, önállóvá, önkifejezővé és önmagukra találóvá szeretném tenni őket, és nem érzellemmentes, klónozott Ashtanga-robotokká. Akik szeretnek ebben a szabad szellemben gyakorolni, azok jól fogják érezni magukat az óráimon, legalábbis én minden tőlem telhetőt megteszek ennek érdekében. Aki viszont gépesített Ashtangára vágyik, az is nyilván meg fogja találni magának azt az oktatót, akitől ezt kapja. Kicsit hosszú lett ez a bejegyzés, de remélem, azért érthető a lényeg. Szóval éljen a romatikus Ashtanga! A végére pedig idebiggysztem az Ashtanga Police videót, mert ezen mindig jót röhögök :-)