Számomra fontos, hogy az igazság és a tökéletesség keresése ne váljon önbecsapássá, vagyis ne higgyem el magamról azt, hogy olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni, vagy amilyennek mások látnak idealizált elképzeléseik közepette. Azok ugyanis, akik másokat idealizálnak, általában önmagukkal szemben sem őszinték. Az igazság ugyanis gyakran fájdalmas, fájdalmasan tökéletlen, és a legtöbben nem szeretünk szembesülni ezzel, főleg nem napi szinten. Ezért hát a hitbe menekülünk, ami ebben az esetben egy álomkép, amit magunk köré építünk, és szép lassan elhisszük, hogy az az álom valóság, és a részesei vagyunk. Sok mindenkit láttam magam körül, aki számára ezt jelentette a hit, egy lehetőséget, hogy elmeneküljön a valóság problémái és az önmaga hibái feletti munkálkodás frusztráló nyüglődése elől. Az ilyen embereknek, legalábbis én úgy láttam, nem sikerült megoldaniuk a problémáikat, és elérniük a kiegyensúlyozott boldogság állapotát, mert folyamatosan üldözi őket a lelkiismeret.
A bűntudattal ellentétben szerintem a lelkiismeret egy hasznos és szükséges dolog. A bűntudat azért nem hasznos, mert a félelmen alapul, és a múltbeli problémáinkon való rágódást eredményez, miközben a legtöbbször nem véd meg attól, hogy újra és újra elkövessük azt a hibát, ami a bűntudatot eredetileg okozta. Ami a múltban történt, az már a múlté. Meg kell tanulni emelt fővel szembenézni a tetteink következményével, és elfogadni a tényt, hogy már nem tudunk változtatni rajta. Ugyanakkor nyitottnak kell lenni arra, hogy tanuljunk abból a szenvedésből, amit hibás tettünk eredményez. A bűn egy lecke, amiből tanulni kell, a bűnhődés pedig egy lehetőség, amiből erőt tudunk meríteni, és az életünket az erkölcsi felelősség magasabb szintjére tudjuk emelni.
A lelkiismeret hangja azonban az az idegesítő, nyugtalanító hang, amely folyamatosan a változásra, változtatásra ösztökél. Mindig megsúgja, hogy mi lenne a helyes lépés, nekünk pedig el kell döntenünk, hogy van-e elég erőnk hozzá, hogy megtegyük a helyes lépést, és van-e elég eltökéltségünk hozzá, hogy végigmenjünk az úton, egészen a célig, ha egyáltalán létezik olyan. És itt jön be annak a szerepe, amit valódi Hit-nek nevezek.
Hinnünk kell abban, hogy az álmainknak van értelme, és ha megvalósítjuk őket, akkor boldogok leszünk. Efelől semmi kétség nem merülhet fel, hiszen, annak ellenére, hogy az elménk folyamatosan próbál lebeszélni róla, ha feladjuk az álmainkat a vélt biztonságért cserébe, akkor mindig bennünk marad az az érzés, hogy elszalasztottuk a lehetőséget, és már soha többet nem kaphatjuk vissza.
Ezzel kapcsolatban érdemes a fejünkben tartanunk azt, hogy mit bánnak a leginkább a halál előtt álló emberek, mert amíg élünk, még tehetünk valamit annak érdekében, hogy életünk végén ne érezzük elfecséreltnek az időt, amit ebben a porhüvelyben töltöttünk:
1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.
2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.
3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.
4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.
5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.
Amint látjuk, ezen dolgok egyike sem kapcsolódik a biztonsághoz, aminek megteremtésén (magunk és a családunk, utódaink számára) egész életünkben fáradozunk. Pedig a legtöbbször a biztonság az, ami miatt feladjuk az álmainkat, ami miatt nem merünk kockáztatni a kapcsolatainkban, ami miatt megalkuszunk és nem mutatjuk ki őszintén az érzéseinket. Érdekes módon, a listában a vallással kapcsolatos dolgok sem nagyon jelennek meg, pedig azt hinné az ember, hogy földi élete végén a legtöbben fontosabbnak tartanák a továbblépést egy magasabb dimenzióba, mint azt, hogy milyen tudati benyomások érték őket a földi létük során.
Nem véletlen azonban, hogy ide születtünk, és küldetésünk, azaz személyes történetünk van. A "küldetés" szót azért nem szeretem, mert olyan, mintha valami külső személy bízna meg egy feladattal, amit teljesítenünk kell, ha tetszik, ha nem. A valóságban azonban mi választjuk magunknak az életfeladatot, azt, aminek beteljesítése a legtöbb boldogsággal tölt be. Ez még a vallási rendszerekben is így van, hiszen Isten is alárendeli magát a hívei szeretetének, és megengedi nekik, hogy úgy szolgálják és szeressék Őt, ahogyan ők akarják.
Szóval meg kell találnunk azt a dolgot, ami a legjobban inspirál bennünket, ami a SAJÁT életfeladatunk, Személyes Történetünk. Meg kell találnunk az Adottságunkat. Szerintem a legfájdalmasabb azoknak az embereknek az élete, akik nem képesek annyira szembenézni önmagukkal, hogy ezt megtalálják, és ehelyett másokat utánoznak, másolják a médiában, interneten stb. terjedő mintákat. Mások utánzása ugyanis folyamatos zavart okoz az elménknek, mivel az elme abban sem biztos, hogy a megfelelő embert választottuk ki az utánzásra.
A Hit azt jelenti, hogy bízunk önmagunkban, vagy bízunk abban, hogy Isten minden eszközt a rendelkezésünkre bocsát (igazából ez már meg is történt), hogy megvalósíthassuk az álmunkat, és sohasem kételkedünk abban, hogy annak az álomnak van értelme, ha mások számra nem, legalább a magunk számára. Ez azt jelenti, hogy ha megvalósítjuk az álmunkat, akkor boldogok leszünk tőle, és nem fogunk csalódni, vagy úgy érezni, hogy inkább valami mással kellett volna tölteni az időt. És majdnem mindig kiderül, hogy eközben másokat is boldoggá tettünk, hiszen az öröm ragadós, és minél többet osztasz meg másokal, annál több marad neked is.
Hiszek abban, hogy az emberi lélek képes a fejlődésre, minden emberi lélek képes rá. Abban is hiszek, hogy a fejlődés sohasem varázsütés-szerűen történik, hanem apró lépésekben, sok-sok tudatos erőfeszítés során érjük el azt, amit szeretnénk. Természetesen vannak csodák, de ezek nem helyettesítik a tudatos erőfeszítést, inkább csak megerősítenek abban, hogy a jó úton járunk. Az emberi természet ugyanis hálátlan. Ha valamit ingyen, erőfeszítés nélkül kapunk meg, akkor általában nem tudjuk értékelni, magától értetődőnek vesszük, vagy beépítjük az egónkba. Éppen ezért isten csak sok-sok szenvedés és küzdelem árán adja oda nekünk a valódi kincseket. Az Adottságunkért meg kell küzdenünk, és ha felismertük, akkor meg kell tanulni önzetlenül használni. Különben vagy elveszítjük, vagy magunk ellen fordítjuk, és nem leszünk boldogok. Az is előfordulhat, hogy az emberek irigyek lesznek ránk, és ellenünk fordulnak, javarészt azért, mert ők nem találták meg az Adottságukat, és feladták az álmaikat. A legnehezebb dolog azokon segíteni, akik nem akarják, vagy nem készek rá, hogy megtegyék a következő lépést. De hinnünk kell abban, hogy mindenki tovább tud lépni, vagy a mi segítségünkkel, vagy anélkül, és hinnünk kell az Univerzum testvériségében.
Nincsenek valódi ellenségek, csak olyan emberek, akik megedzenek bennünket és még eltökéltebbé tesznek. Az univerzális szeretet kifejlesztését éppen ezért az ahimszá gyakorlásával kell kezdeni, hiszen ha nem érezzük feljogosítva magunkat arra, hogy fájdalmat okozzunk másoknak, az már a szeretet és önzetlenség kezdeménye. A Hit hegyeket képes megmozgatni, és a legnagyobb hegy a saját egónk, tudatlanságunk és kétségeink. Ha ezeket sikerült elmozdítanunk, akkor boldogan egyesülhetünk az Univerzum szeretetfolyamával, és a puszta LÉT is eksztatikus élménnyé válik.
3 megjegyzés:
Szia! Van magyar nyelvű könyv ebben a témában amit érdemes lehet megrendelni a neten?
Elolvastam megint ezt az írást, nagyon jó gondolatok vannak benne, viszont azt látom, hogy előzőleg teljesen félreértettem. Most újraolvasva a hozzászólásomat, mintha akkor nem is ezt az írást olvastam volna... Pont arról szól, amit én is értek a hit alatt, és amit régen egy blogomban megpróbáltam megfogalmazni, több-kevesenbb sikerrel. Különválasztod a hit-et a vallástól, és ez pontosan az a dolog, amit mindenkinek meg kellene érteni, akit bizonyos vallási tanítók vagy tanítások félrevezetnek - a tanítók vagy szervezetek érdekei szerint. Köszönöm, jó volt ezt elolvasni.
Megjegyzés küldése