"3.34. pratibhád vá szarvam
pratibhát – ragyogás; vá – vagy különben; szarvam – minden.
Máskülönben mindent meg lehet ismerni a felragyogó fényből.
Vjásza elmagyarázza, hogy ez a felragyogó fény a diszkriminatív tudás előfutára, ami fel fog szabadítani bennünket. Vigjánabhiksu korábban kijelentette, hogy az összes eddig leírt szamjamát csak azoknak kell gyakorolniuk, akik vágynak az erőkre, amikre szert tehetünk általuk. Mindazok számára, akik csak a felszabadulásra vágynak, elegendő az intellektus és a tudat különbözőségére irányuló szamjamát gyakorolni. A jelen szútrában Patandzsali azt állítja, hogy mindazok az erők automatikusan jelentkeznek az önvalóról szóló tudás hajnalán. Akaratlanul is eszünkbe jut Jézus Krisztus, akit a Sötétség Hercege próbált elcsábítani a sivatagban. Gautama Buddha is ugyanezt élte át a bodhi fa alatt, amikor Mara megpróbálta elcsábítani.
Az erők olyan csapdák, amelyek elcsábíthatnak egy éretlen gyakorlót. Az egó kísérletei arra, hogy újra ragaszkodni kezdjen a látszathoz, és a sajátjának tekintse azt. Éppen azelőtt, hogy szert tennénk az önvalóról szóló tudásra, felismerjük a tiszta intelligenciát, és elutasítjuk, mert nem a tényleges önvalónk. A tiszta intelligencia megtapasztalása során a világ összes hatalmára szert teszünk. Ha belekapaszkodunk a tiszta intelligenciába, és a saját élvezetünkre használjuk azt, e világ össze hatalmára szert tehetünk. Ezt a mozzanatot Jézus és Buddha történeteben az képviseli, amikor az ördög, illetve Mara megjelent előttük, és felajánlotta a világ összes birodalmát.
Az ördög és Mara az egó metaforái. Az egó tudja, hogy ha még egy lépést teszünk, és megpillantjuk az önvalót, akkor az egó örökre erő nélkül marad. A miszticizmusban ezt az egó megsemmisítésének nevezik, ami szintén csak egy metafora. Ilyenkor az egó bedobja az utolsó aduját, ami az azonosítás azzal a tárggyal, ami legutoljára megjelenik, mielőtt az önvalóról szóló tudás felébred. Ez az utolsó tárgy pedig a tiszta intelligencia (buddhi).
Az egó ígéretet tesz, hogy ha fenntartjuk az intelligenciával történő azonosítást, és a sajátunkénak nyilvánítjuk, akkor az egész világ a miénk lehet. Ez igaz. Ha a tiszta intelligencia egyszer megszabadult a tamasz és radzsasz bilincseitől, akkor képes bármilyen tárgy mélyére hatolni. De ennek ára van. Ha fenntartjuk az azonosítást az intelligenciával, az megakadályozza az önvalóról szóló tudást, és ezzel a felszabadulást. Csak az összes azonosítás feladásán keresztül valósíthatjuk meg azt, ami megfoghatatlan (a tudatot).
A következő lábjegyzetet azoknak ajánlom, akik szeretnék megérteni az indiai filozófiai iskolák közötti finom különbségeket. Sankara azt mondja Vivarana című alkommentárjában, hogy „amikor a jógi az önvalóra (átman) irányítja a szamjamát...” Ez az idézet segít beazonosítani, hogy a szerzője védántista, és Sankara valójában az. Patandzsali, aki Kapila szánkhja iskoláját követi, a szamjamát a dháraná, dhjána és a szampragjáta szamádhi közös alkalmazásaként határozza meg (3.4. szútra). A szampragjáta szamádhi az a szamádhi, amelynek megjelenése egy tárgytól függ (mint például az intelligencia), és ezért „tárggyal rendelkező szamádhinak” nevezik. A szampragjáta szamádhi kizárja az átmant, ami nem tárgy, hanem az alany. Ha a szamádhit az átmanra (tudatra) irányítjuk, akkor ez a „tárgyon túli szamádhi” (aszampragjáta vagy nirbídzsa szamádhi) lesz. Patandzsali szerint a nirbídzsa szamádhit nem lehet a dháranával és a dhjánával kombinálni, mivel mindkét módszer feltételezi az egó fenntartását. Egy védántista számára, mint amilyen Sankara, ez nem okoz gondot, mivel az összes jelenséget, beleértve az egót is, csak illúziónak tekinti, amely ki van vetítve az egyetlen igazi valóságra, a tudatra."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése